Övegh Zoltán

Csöpög a gém kútja, szárad ki? A templom meghajol, üdvözli az őt meglátogató szél testét a toronyban. A nyughelyekről ugye nem minden lélek szállt ki!? A harang megkondul, gyülekezésre hívja a reménykedő galambokat.

Elszontyolodott forrás, buzog a rácsa. Nincs aki nyomja a karját, de a nap arca még fent van. Hogyan lehet ide felkaptatni? A tetők tartanak, én a kereszthez kívánok feljutni. Nem hallom a lélek fájdalmát, ezek az alkony végének hunyorgó lámpái.

Elaludt az elmém, kelnek a sötét ányainak suhanó lábai. Ide le kell pihenni az árnyékommal s aztán követni az üvöltő sakált. Tisztul szemem hártyájáról a foszlány, eltévedt róka rőt nyomait hozza elém az élénkülő levegő.

Fáradt kislány esik be egy kapualjba, bírja a lábam a futás lépéseit? Ő egy barátom lánya és beesik a szél kezein. Mire szemem nyitom, ágy a takaróm s e vendégszobában morajban reggeledik.

Itt találkozik a szemét. Ha valami nem mozdul, keresd a talicskát. Előbb-utóbb rálel a kéz. Az atya még mindig itt és szorgalmasan rohangál?

Felakasztott szekerek, de rá lehet állni a lábbal. Surranás be az ablakon, ugye nem találkozik a talp szilánkkal? Mordály rőt csövét tartani, ne ugassanak a neszek.

Ugrás be a bogrács liftbe e kondérban. Szökkenni úgysem lehet, mert a magas krákog. Kukorékol a távoli kakas, a kerítés meg itt lent tántorog.

A rács zizeg? Nem, viszont a levegőben lóbál a kéz egy puskát. Idefent élénkebbek s boldogabbak a madarak. A szél szabadságon van, talán egyszer újra dolgozhat. A templom harangjánál köröz e pap arany lábainál.

Most letérdel előttem isten háza s magasra lábal a torony búslakodó kalapja. Minden fekete, de nem telepszik a fejfákra a komor kereszt. Igyekvés a pince aljára vihogó mosollyal.

Hörögnek az apró dombok? A sörét haptákban, de zárni az ajtót. A hajnal oson s a beszéd a csendre letrónol. Pirkadatig a némaság hódol, a piciny ösvények vágatán kiégett fű újra gyökerez a talajon.

Acélparipák hűs szíve hűsöl a gyéren fésült sziklák alatt. A szirtek között botján mássza lépteit e szelíd hőségben a lottyadt, de derűs kedvű borbély.

Sámuel bácsi paradicsoma csilingel a virágzó nevetésekért a pálmafák partján, most csendesebb a viharzó pornál.

Szorgalommal integet a viharlámpa. 

Meztelen a fal csámcsogó, nézelődő ajka.

Némileg koszos, de szép függöny ásítja magát a tükröződő mennyezeti foszlányt nézve alvásra. 

A reményt kereső emeletek mandarin búrájában nyújtózkodnak, a sötét folyosók kábultan és figyelő macskával horkolnak.

Sérült sellő a kopott mancsával nyújtózik a kilincsre. Zajra ébredt az éji levegőben. Az ajtó nem nyikorog, mert már alszik. Mehet a topogás a macskaköves padlón. Ez az ébren alvó, belső udvar!

(A soha ki nem adott HALF LIFE - OPPOSING FORCE 2: RAVENHOLM-ért pár gondolat)

Sapkát húz a béka, mert a víz özönét látja. Ugrál meg bugrál, közel a hajléka? Brekeg és ázik a tappancsa.

A kosztüm villámot perceg partokra, el szeretné pálcájával zavarni  vihart. A zakókra cseppek futnak, kicsit ölelik a vizes karok. Az öltöny felett ernyő kavarja a száradást, nyakkendőre guggol a fuvallat.

A folyam medrében az ágyat megigazítja az érkező szél harmata, esernyőket elő. A zuhatag érkezik s be kell jutni órára! A kétéltű beszél, de mit? Itt van még minden felhő.

Tincsen a fejek nem áznak, pihennek a fejen a hajak. A villám arrébb csordogál, a borulás viszont marad. Be lehet ülni a termekbe, ma eső mossa hídon az emeleteket. Megázott az ernyők haja, de a könyvek nem. Zenél a zápor a termekben, ám megérkezett a tanár és indulhat az óra.

Szemöldökét igazítja a függöny, pislákoló fény. Villám simogatja az ablak kereteket, kisebb csapás sebzi a híd szélén a folyó tükörjét. Lengésben libegő gyönyörű lobogót kapja el az érkező szél.

A talp felett a pillérek tetejét támadná a felhő árnyéka, ha átérné. Elvezető kapuk alatt száguld el a vihar ereje. Az egyik toronyra ráteszi a kezét, a másikat enyhén de rendszeresen edzi a kisülés.

Az öltöny, a zakó és a kosztüm elázik? Kecses kéz kap a pálcáért, elvezeti a villámot? A mosolya tereli a borulást a tornyokra, némelyik átsuhan a délutáni szundítását zizegő folyam arca felett. Még egy suhintás?

A zakó ázik, az eső a nappal foszlányokba öltözik. Az öltöny csipet cseppeket kap s az ereszekhez csúszva, szörföl. A kosztüm nem ingerel tovább semmilyen eget, a pálcáját eltéve nyúl inkább az ernyőkért.

Ponyva alatt rúzsozza a száradó arcot, a villámok nem edzik tovább a folyó hátát. A forró habok ébredést csalnak a pillérek vonásaira. A csattanások elmennek, de a csapadék: az zúdul le!