Övegh Zoltán
AjánlatÉbredő Budapest 7. - A reggel köszöntése
A markom fent van, lábam a korlátot böki. Tekintetem a távolban a lopakodó napot nézi.
Nappal van. Mégis olyan e moraj a villanó reggelben, mintha hajnal lenne.
Az ország házának búbja tiltakozik a gúny ellen és a villanásnak útját állja.
A víztükör fázik s szürke algák rajta. Alattam megrepedt a korlát, pedig nem is szorítja talpam.
Engem kérdez az izzó arc, miért kormolom fel alvásából? A választ a kupola előtt füstölgő bárka rejtheti, hol a délutánba fény gyúl. Kacsa csőre parázslik és megindul.
Várban fáklya s erődítményben katonák (vagy huszárok?) szeme nyílik. Tolja le magáról takaróját, a budai vár?
A lakásomban 5.
Hogy tisztában lássál, fogd meg a kezem és tartsd a lámpát. Elutazunk a hazától száznyolc évet.
Képekben kirándulsz velem. Itt, most a keltezés, ezerkilencszáznyolcvanegy! Ráadásul a kedvenc évszakom kapuja, mely május névre hallgat.
Szerda a mai nap. Nézd a felvételeket, melyik nőtt a szívedhez? A szerencse lehet velünk, én ezt a számot nem szeretem!
Barangoljunk még vagy vegyem el a lámpát? Maradjunk a múltban? Akkor lapozok a fényképalbumban.
A lélek felrepül a naphoz
s a szárnya nem perzselődik meg 5.
Tüzes gömbön jár a felség szekere és kerekei izzanak a nyalábok csúcsain. Hogyhogy nem gyullad lángra a hintó egyetlenegy porcikája sem az évmilliók lángolása alatt? Meztelen küllők pattogása keresi erre a feleletet, amióta titkár az írnok. A választ ott rejtheti valahol, a barlangok mélye. Tüzel az ékkő és járja az útját. Fűti a jeget. Talán, egyszer: megfejtik a titkát? Tűzön izzik meg, amíg kő csiszolja a szellemek hőjét. Illatoznak rózsáink s ihatunk a folyóink tajtékából? Újra köztünk lesz, hogy ne kelljen folyton felszállnia messze, a maja istenekhez!
mezővárosi írnok krónika
Remeg a templom padlózata, a futár az alagsorban. Esztendők karcolnak a talapzatban, és lépcsők fokain megakad. A könyvek polcokba kapaszkodnak, halvány fáklya homályában oson a fény.
A rejtély szoba cseléd felén arc szőrzete várja a reményt. Hiába pihen pápaszem orrnyergén. Táncba viszi őt a fehérnép, ahol megrázzák két fülét és elveinek pépjét. Trillázik a mosolya, humora a falban porba tapad. A megváltást kívánja, szavait keresi imára. Az nem érkezik, a szándék tátva hagyja eszméjét.
Pergamen üres, de bölcsességre éhes semmilye koptatja az asztalt. A sötét által aláírva az egyezmény, de lemegy a nap. A tüzes gömb elküldve alvásba. Itt már nem ficamodik ki sehol senki lába. Az éjszakának viszont vége, új kor veszi kezdetét reggel.
Köszönök a Sötétségnek - Ördöghurok
A vasparipa seper suttogást, mit akar festeni? Ne pingáljon semmit. A feketét nem lehet csak úgy sárgára mázolni, ha beszól a folyosóról a boszorkány s még ókulárét is hibátlanná hadonász.
A nevét a villámló vihar viszi el. Teste nincs, az egész egy árnyék. Egyik pillanatban macska, a másikban nő üldözi a tiltott rengetegbe. Agyar menetel velem, amíg meg nem szökik az árnya s hol van a teste?Ez egy élősködő szemétláda. Férfinak sem nevezném, ezért is tűri meg nehezen a magába ölelkező erdő. Ott is mások vére után kajtatva keres nyomot ez a parazita. Még a kutyák sem nagy kedvvel közelítik meg, ha felzeng a vérfarkasok üvöltése egy sárvérű nőtől.
A sötétben minden sárkány egyformára születik, de ugyanúgy fújják a tüzet is? Miért ordít rám arcával ez a könyv az alvó polcon? Úgy rám förmed, rá kell csukjam a borítót. Séta vissza a körletbe, mert a gaz rondaság a bő erdőségben csak ránk lesne éjjel s nem kérek a bolyongásából kicsit sem.
(Eredeti cím: Fekete a ház. Harry Potter és a bölcsek köve)