Övegh Zoltán

Lélegzete a szusszanás, nyelve a karok sóhajában mereng. A mondatok a huzat fogain úsznak, a víztoronyban homokká száradt a víz? A dugilámpa bejut a kukoricás ágyába?

A homok szemei ápolt deszkán lépdelnek. A tapogatózó sötét bezuhan a meggyengült ajtón, innen is hazaporoszkálhat kettő apró láb.

A hát az ajtót támasztja? A medve brummogása is hangos, aranyat ér ilyenkor a málna néma illata. Megcsörren a pálinka? De a repülőgép fel nem szállhat. Gyűrűzött híd segít a félőn duzzadó csermelynek várat csöpögtetni.

A rádió unatkozik, ezért zúg? A tánc cseppre perdül, de lassú a nóta. A keringő könyököl és paradicsomlevest kanalaz. A rántott hús frissen gőzölög.

Nincsen gyufa? Ki gyújtotta fel a lámpást? Melege van a szőnyegnek. Álomba csobogtatja a lélek öltözését a lépcső fokain közlekedő s kádat súroló ér.

(Hang nélkül 1-2.)

Szippant fel a levegő? Lefelé már semmi nincsen, felfelé kell a rácsot megmetszeni s tol a szellő. A mélyből ki rikkant? Ha nem hagyok el magamon semmit, akkor csak a turbina által keltett visszhang.

Termeken kígyózó sistergések, ez az engem védő őrök hangja? Emberközeliek a hangárok, valakik lépcsőkön menetelnek. Vigyázni a fegyver kattogásával, itt még bárhol lehet ellenséges katona.

Feszíti erőm a vasat. Csak óvatosan, de bátran! Veszélyes vizeken a járás megfontoltan gondtalan. A talpam magabiztosan kuttyog. Nem hiányzik sehonnan egy kés, amivel vésni kellene a falakat. Állnak ezek biztosan a malterban.

Miért omlasztják be ezek a botorok a raktárat? Sokáig nem guggolhatok, inkább megrúgom a csörlőt. Hang szaval a fülembe sarkok mellől, ideje szökkenni kezemben a pajszerral. Az alagút sötétje takar, beleugrom a járatába. Ők hadd higyjék azt: ott ragadtam! Szerencsére nem versenyez a villámmal a dobozokat összenyomó gépi kar.

Aki előbb vet árnyékot, az jut ki a napra? Álló teherautók mögött nem húzom az álarcot, hiszen az óvatos lépések tájékoztatnak. Egy sört? Ízesített is van! Meg az imént érkezett bele üdítő. Újabb nagy tér, ami ezúttal egy méretes garázs s rejtekből nézelődöm a parkolóra. A végén mind a két szárny nyílik tágasra, ráülök a kényelmes ágyra. Elfekszem álomra, aztán csenek ruhát meg kulcsot. A szívatóval van egy kis munka, de: a bejáratnál nincs túlzásba véve az ellenőrzés. Lehet indulni az útra és végre süt a nap!

(Half Life, 1998)

Tápászkodik fel az elméd és minden romokban? Talpra állsz és botorkál bemelegedett csizmádban a lábad a hánykolódó ajtó felé. Hol a feszítővas? Hörgő folyosókon át kell topogni s pár szinttel lejjebb lopózni, megvakítja a remény szavát a pislogó plafon.

A barátok sisakja ép? Sebesülten motyognak. Van, amelyik elég szépen beszél. Tagoltan talpra! A szúrós szagú katlanig le kellene baktasson a védő csizma. A csúszó emeletekkel óvatosan! Az átázott sínre a lépés ne tévedjen, mert nincsen másik védőruha itt: lent a mélyben. Választhatsz: Lábujjhegyen futsz vagy pedig fél perc s innen ki élve, nem szabadulsz. Aki élesebben üvölt, mint egy nő, fedezékbe előle. Szereti a falakat edzeni villámecsetével. A másik meg köpködi a sminket.

Elfogytak az őrök, mert csend van körülötted? Nem mond a lélek csődöt. Nincs kihez szóljon a szemed, óvatosan szeli lábujjad minden lépte a szakadt lépcsőket, hajolt korlátokat, néhol a levegőben lógó emeleteket, ahol csak a falhoz simulhatsz. A lejtő mondja meg, merre mész? Óvatosan a dobozok, a folyóként hömpölygő ipari szennyvíz s a férgek között. Itt is vannak barátok, csak lehet, hogy a mocsok végett egy attól beragadt ajtó mögött rejtőznek. Ez a veszélyes kosz alattad is csúszhat, megfontoltan az ugrásokkal!

Vasút mozdonyára fel, nem áztak meg a fegyverek? Tárat tölts s bóklászásra indulás idelent. Megrongálódott műszerek vetik villámaikat s itt szintén több emeleten át még ne lankadjon a figyelem. Sorompó mellett a szöveget nyomó őr, mit is pampog? Odafigyelve, de juttassak fel egy rakétát az égbe. A vasparipa zakatol tovább? Itt nincsenek már annyian szörnyek, csak helyenként támadó katonák. 

A víz fodrozódik, meglyukadhatott a gépeket hűtő egyik tartály valahol? Óvatos emelkedőn úszik a láb. Jé, a hátam mögött nem pislog senki! A szabad ég alatt besötétedett, le a fegyvert! Ez néhány számsor a jelszóval. A szomszéd parancsnoki szobában, leporolt ággyal szemez a körmöm minden rezgése. Elterülök az ápolt heverőn, szemüvegem csúsztatom a közeli kisasztalra. Szemet is lehet hunyni, az ajtó a megmosott kezeimmel az imént lett kulcsra zárva. A függönyök az ablakoknál is össze vannak húzva.

(Half Life, 1998)

A temető fejfái őrzik a holtak szavait. A varjak vidáman kárognak s erre majdnem mindig sötét van. A gyárak nem termelnek semmit, a tétlenség lábatlankodik. A szerelem mint olyan papíron létezik, éledő hamvait locsolja fel a tűz vörös, életerős parazsa. Éppen szökken fel az égbe. Ha hatot üt a templom megviselt harangja, kimerészkednek az utcára a lányok s asszonyok. Hétkor takarodó van és minden csók elzárja cuppanását, ha volt. A szél bolygatja a torony tetejét. Az ifjú párok ide lopóznak járatokon, ha legények karjában öltve szeretnének az éj elejéből egy darabot.

Az ásító salak szólít meg e sivár s síró vidék határán, lelobban róla élénk tarka haja. (Mutassam meg apja házát.) Derekas menyecske beszél a szúrós levegő vállain. Ha ide újra kihoz, ellétrázom őt szamáron. Terhes nő rikoltó szavai ezek, mellette egy férfi ül. Azt mondja a támadó, hűvös ég mancsai alatt: az a kislánya ott a kezében s szintén lányt hord a szíve alatt. A kolompot meghúzza a kecses kéz, én munkára kérem a lábaimat. Látom még, hogy fény gyúl a lakban. Akkor bebocsájtást nyertek, vajon miképpen fogadja idősebb lányát Grigori atya?

Az út tükörsima kavicsokkal nyújtózik el előttem. Semmi csoszogó ásítás, csak magabiztos kopogás. Ha megcsúszom, az a fűtől van. A lelkek könyörgő sírását a sírok után a kicsiny dombokkal övezve tenger és moraja, sziklák meg hegyek no meg erősebb szél s magaslatokra épült erőd illetve tornyok váltják. Egy szűk óra még a reggelben e hangosan alvó parton s a pillérek izomtól duzzadó lábai örvénylik be a távolt. A piciny házak megviseltek, némelyiknél az itt már szabad szerelem lefűrészelte a tetejét? De van, ahol a csónak szakította be az alját? A habok szüntelenül építik a várat s néhol elég jól haladnak. Amit az apály elsimít, a dagály újrafúj.

Fel kell kaptatni erre a csapásra, mert e vörös fedelű házba becsillog a híd egyik karja. Akad itt friss tea? Meg likőr s ízesített sör is, a kedvenceim! Most ledőlök az ágyra, jó puha! Jé, itt van padlás!? Elő a távcsövet! Sereg lohol felém izzadva, felberregtetni az autót s döcögni az oldalsó fedett szurdokban. Nem látni semmit fel, de jobbról hűt a szűk folyó vize és amit kell hallani, hallom. Rezegnek a fémek, ilyenkor érkezik egy - egy csinos vonat a hídra. Csobbanás a vízbe a tetőről: összevesztek a munkások a hűsítő sörön. Nagy csobogás alulról, aztán zuhogás felfelé: A megfürdött munkások lifteznek felfelé a pillérek lábaihoz épített felvonón a híd tetejére, hogy újfent megegyezzenek az ivási sorrenden.

Az autót beteszem a vörös kalapos ház mélygarázsába, én egy kecsesen csattogó kilincsű ajtónál; a lépcsőkön fel kell baktassak a nap szikrázta tetőre. Duda a távolból, ide kell majd felszállnom. Szemöldökömre csillog lentről a gazdagon sepregető folyó. A moraj kapaszkodik a helyenként omló bézs part karjaiba, torz hegedűszó! Zsilipet nyitva duzzasztják e gyönyörű folyamot. A sziklák elfekszenek a tenger mellett, szerintem homokozni fognak. A vasparipa kerekei északnak indulnak meg, ahol buckák söpörnek. A szél a lapát és a nyílt víz a szemetes.

Jó felé zötyöghetek, mert: szikár, rőt csúcsok magasodnak a sima semmiben. De még messze tőlem. Na, mi annak a barátságtalanul szép pusztaságnak a határánál leszállunk. A szerelvény tovább pöfög, de engem ott vár az állapotos nejem.

Megfáradt híd korog. A gyomrát keresi, az lezuhant? Láb alá nézni! A sav marja korlát alatt a fémeket. A winchester-t oda be ne ejtse a fáradt kéz. Gránát görög a létrákon. Lőj bele a levegőbe. Amíg a levegőt nézik, azt hiszik, egy varjú károg. Te meg közben az acélbetéteseddel, akár kimászol.