Nem énekel a harang és a múlt lángol. Ez nem a szerelem lángja, mert az nem pislákol s még parázsában sem epedez. Csak a zsarátnok evickél levegőért, megoldás híján a fulladás várhat rá. Az egyház a vér kezében tempóz, rossz gyöngyszemeket morzsol magának. Ez ne ma rózsa füzére, inkább az ördög nyaklánca.
A vágy szomjas, a felhőbe takarózó tópartok levegőért ásítanak. A angyalok tompa üvöltése döng a felleg mögül, hogy a porosz hamis istent imád és bezárja torkolatát. A bárány nem kér fényt, a szürke köntöséért nyúl és a büntetően feltörő vízben minden bűnös egyenlő. Az elfáradt lélek törtet s a fodorok a tetőn nyílnak onnan az égből, majd máskor beszélnek a hódítók s más istennel. Ez az isten romlott lélekkel sem áll szóba. Új hitért váltódjon meg a lelke, mert ez holtvágány. Most merül alá a kút aljára a kihűlt füst, isten szellőztet is. A méreg az egyház vérét színezi. Át kell mosni új és tiszta hittel a bíbort majd vörösre.