Hegyesi Balázs - A hóhányó második évad

Gyöngülő ösvényeken lakatoló léptek a dombokra, eljutok a fennsíkra és a vadmacskának kell hányni a havat.

Ott lent a vasmacskánál nem a tél hatja át a partokat, ahol az arany terem. Most ide lettem kérve, egy hónapot vállaltam be a sarki fény hegyeiben.

Rossz látási viszonyok nincsenek, csak vörös kristályú a hó. Pöfög a kéményből a hányt hó és hó csurog le a szép fenyőkről, ha meglibbenti őket a szél. A csend időleges s időszakos. Az aranyásók nem, de a favágók erre jönnek keresztül a rönkökkel autóikon.

Szó hozzám a kesztyű, hogy feljebb kell takarítani az eddig eltakarítottat. Az elhánytat. Lányok mögülem és mondják, hogy a járgányaikkal azt elvégzik. Ide lettek küldve e hónapra. Akkor viszont nem kell, egy hónapig itt legyek s mehetek vissza le az aranyhoz a gördülő patakhoz azt kiásni. Kihalászni.

Hörpintem a forró teát és mondják, főleg nők fognak érkezni fentebbre a hegy szárnyaira. A férfiak hanyagok, lusták, beképzeltek. Éppen ezért a síkságon maradnak. Akkor viszont felhígul az állomány, mert oda félben egy jó csapat tartozott s mindig kifogástalanul el volt hányva a hó.

Ódázó aggodalmamat a lányok elhessegetik azzal, hogy elegyengetik a vezetők által felbérelt hóhányók a hanyag munkát. Érettebb, családos férfiak ezek. A foszlányból csapatba rendeződő felhők befonják karjaikat a nap elé. Szürkület jön kismértékű szállingózással, ám délután elejére megtisztul az ég. Gyorskávéval kínálnak meg a csajok és rendkívül ízletes, felfrissíti fiatal nyugdíjasként a bokasüllyedéses térdeimet.