Harminckettő - Negyven évvel később

Ébreszt az ágy és a madarak éneke köszönt. Fickósnak érzem magam, valami álom érkezett?

 

Egy nő kergetett bele az ágyba.

Újraindult a rendszer s megvan a kérdés talánya.

Bizony el tud telni az a negyven év.

Háromszorosan vagyok apa.

Immáron egy kislány is a család tagja amellett,

hogy kettő fiam közül az egyik végzős középiskolás,

a másik főiskolát végez s egyetemre is szeretne menni.

A kislányom kezdi a gimnázium érettségijét.

 

Volt, amikor majdnem egykor keltem. Ohh, azok a húszas évek!

Tíz óra lesz majd, kilencet mutat a falióra és nejemmel helyezkedem az ágyban.

Kávé gőzölög előttünk.

Azt mondja Szandra, lányunkhoz menjek oda.

Igen! Nekem ilyenre nem volt szükségem, de hát ez egy másik világ.

 

Tehát? Ki az ágyból s valami ingfélét fel. Lehet, el kéne menni a postára csekkeket befizetni és feleségemnek rejtvényt hozni?

A fiúk közül a nagyobbik hazajár, a kisebbik van csak velünk. Megyek a lányomhoz. Segítek neki tapasztalataimmal és életemmel amennyire tudok, hiszen más az, amikor az ember az eszméjével próbál segíteni a gyerekének s a világ bizony megváltozott!

Bent vagyok nála, már lenyomtam a kilincset. Engem várt. Hallgatom, hogy mi a probléma, hogy arra esetleg megfelelőt tudjak reagálni és a beszélgetésbe megfelelő ideákat, iránymutatást vinni.

Legifjabb utódom is kap kávét, és igyekszem kezdeni a beszélgetést. Nem lesz egyszerű, de kezdődjék a nehéz menet! Azt mondja aranyos lányom, ki az én arcomat örökölte, hogy az érettségi nyelvvizsgához van kötve. A német alap szinten sem megy neki. Pár mondatra képes. Az orosznál pár szóra. Az angol jól megy neki, de arra még nem kínált a tanár lehetőséget. Csak felvetették! Telefonálok kisebbik fiamnak, aki délutánra fel is méri a húga képességeit.

 

A legkisebb gyerekem egész másnap, azaz vasárnap estig foglalkozik a nyelvvel. Hazaugrik a legidősebb fiam is, na ezt már Szandra szintén nézi!

 

Hét elején megszületik a döntés, angolból úgyszintén van lehetőség vizsgázni az érettségi letétele során. Szeretem látni, ha a lányom boldog. Nekem sem volt egyszerű akkoriban, egyik szakmámhoz kötelező volt a nyelvvizsga megszerzése. Az más kérdés, nem sokat mozogtam benne, de a nyelvismeretemre szükség volt! Mialatt telnek az évek s Ő gyűri az angolt, hogy sikerrel járjon (be – be nézek a szobájába meg ha egy- egy osztálytársa érkezik hozzá segíteni), eszembe jut a saját diákkorom, hogy akkor milyen követelmények elé volt állítva a saját generációm. Az kevésbé volt internet – központú. A gyakorlatiasságra koncentrált s kevésbé a világhálóra.

Igaz, ha ma végigfutok a boltok polcain, ugyanúgy fellelhető a füzetek és írószerek garmadája. Még az is meglep a napokban, hogy bőven 2000 után az apa kislánya a boltban ceruzát, radírt és papírt használ. Emlékszem, később bejött a tollradír is. Maszatolt, de attól még buli volt kihasználni lehetőségeit. Talán írólapot is lehet még kapni? Megnézzük majd.

 

Négy év, és jön az érettségi. Biztatni kell a lányom. Eszembe jut, milyen volt nekem a videókorszakban felnőni, amikor még arra kellett vigyázni, a magnó be ne gyűrje a kazetta szalagját, aztán már jöttek később a programozható készülékek, hogy a reklámokat szűrje ki. Ma meg már a Youtube-on is majdhogynem dupla reklám van tényleges műsor előtt.

A lányom nem egy kütyüfüggő, szívesebben olvas könyvet, minthogy a gép előtt üljön. Odamegyek hozzá, de jön is. Megint igyekszem őt eszmékkel ellátni, hogy milyen volt akkoriban, amikor 2000-et sem írtunk még, és… akkor megindul!

Táska s utcai öltözék fel!

 

Szandrával beszélgetünk az utcán meg itthon is, hogy biztosan sikerülni fog neki a nyelv letétele. Még 15 óra előtt jön a telefon, hogy: nehezen, de megvan!