Fekete szavak

Te vagy nekem a homály a tisztásban, Én neked talán a minden? Fecniket fúj az utca az úton és elveszett galacsinok. Hozod számomra a reményt a foszló égen? A dobogó szív dobbanása szólal most fohászért.

Barát vagy, de az élet másképpen érez. Rakom össze magam előtt a tépázott papírdarabokat. Mi a bűnöm, hogy morajlanak felém a görög partok habjai ébren? Hullámzó érzelmek szólítják a kezem rovásra.

Lovagok a nyeregben és vágtatnak a sziklák kövesedett homokjára, ő az én morajlásomat hallja? Zúg bennem minden tajtékja, mit mond? Az istenek is hallják a part beszédét, pedig Ők a csúcson laknak. Kréta nyit a teremért az osztályban vitézeknek, most nézek előre s elhallgatok.

A sziget morajt hall a kék víz hömpölygése habjaiból. Felengedik a hableányt, énekelni fog vagy szövegelni kíván? A szirének soha nem jönnek fel a mélyből nappal, ez valami más lesz a fenék alól. A szememben Ő továbbra is csillog, pedig nem nekem trilláz.

A lelkem boldog, a szívem csak reménykedik. Kihez szól ez a keringésre hívó szónoklat? A haja ugyanúgy a szemeiben borzolja a várakozó tekintetem cseppjeit. Bizakodó könnyezésre vált bennem a türelemben úszó hódolat.

(álom)