Fehéren tündököl egyedül

Az éj köpenye padot talál magának. Óriási az udvara, és az éjszaka huhogó nyugalmának szökken a nyaka. Az ugráló szemek csőre írja az égre, (mintha csak egy bukdácsoló napkitörés lenne) mi kavarja fel az égbolt alvását. A vágás nélküli macskaszem felterpeszkedik ág mellékére reggelire készülve, mely másnál ez a vacsora ideje. 

Csizmák pattogása a víztükör tetején, a közelben egy lélek sem csendül! Pillogó arany a nádasban. A sás csendje ez, nézelődik a csattogásban. Kelő formákban nyújtózik el az udvar, látnak éjjel a halak!

Az éledő éj nem unja, nézi tovább szandálcipőjében, a fekete arc tükröződését. Nappali világosság zavarja fel a főág csendjét! A csillagok menedéket keresnek. A felzavart áramlásban magukat látják. Hajuk igazításában becsapva maradnak, de fésűre lelnek. Reggelre padar frizura simul fényükre!

Elvitték magukkal a felhők a tündöklőt aludni? Nagy a folyó sodrása, eltakarja az arany!

(Kettő mű egyesítve, és megújítva)