Esti járás

/A megszenteletlen földön 5./

Ég a kezed?

Botot markolhatsz vele, amin a tűz sétál.

Érdeklődéssel taposod a homokot ott, ahol a lelked lépdel.

A koromsötétben társad a lámpás.

 

Ropog a levegő és buckák a lábad alatt,

de honnan zavarja gondolataid neszét a zaj?

A fák kipusztultak, fű erre nem vet talajt.

Morzsolja haladásodat a kíváncsiság,

amikor az életet forrongó botod máglyán megakad.

 

Ez a lélek valaha mesélhetett.

Keresztre feszítve gondolkodik a lángok nyelvein.

Vedd célba a neszek mokaszinjain a bucka túlsó hegyét,

ezen a fiatalon élete végére ért vándoron a Te buzgalmad már nem segít.

 

Rólad négy bőrt húzott le a kopár forró semmi a tüzes gömb izzásában

s véres trikód tiszta.

Az oázisban, a nap elején gyönyörködtél is száradásában.

Keresd meg a tüzelő test égi feltámadását a pirkadatban.

 

A farakás szorgalmasan pattog és tüzel tovább a meggyötört tudat,

miképpen a tisztelet könnyei gurulnak le arcodon

és annyira segítenél rajta…

Tápláld a vastag gallyadat, adja számodra a fényt e hosszú korom alagútján.

 

Veszít dobolásából a ropogás, amint előtted a rónát támasztó másik dombság.

 

Ő halálra égett s elképzelhető, már a szellemekkel beszélget, hiszen egy porcikája sem rezzen. A te kezedben rongy lebeg, éled új életre a tüzed s férfiasan duzzadó melleden keressél magadnak táborhelyet, mert itt a homok terepen közel a reggel és hamarosan szomjas leszel.

 

Kósza barlangot keress,

a mellkasod a levegővel hempereg a lélegzet völgyén.

Ivóvíz legyen a vendéged,

rúgd be a barlang fakapuját, a sivatag megkímélt téged.

 

A hajnal mászik,

akár a párnáddal is mosolyoghatsz.

Irígy suttogása az éjszakának fénylik.

Előtted ami nyomorgatja a perzselő,

hamuszáraz előző napodat,

az egy több seregnyi és tavak ölelte szikla.