Elta folyam habzik

Szakállt sercegi a lélegzés és hold udvara a tetőtérben. Nesz emeli a lapátokat e vízen, mártja bele újra s újra. Sikolyok a sötétben.

Lámpás gyúl foszlányok alatt, a felhők sírnak. A vár fala fehéren tündököl, veri vissza az udvart. Felébredt lélek lámpásával a létsíkokat járja, csóva fénye nyúlik kastély szobájának ágyánál.

Asztali lámpa ülve alszik, fiókját kihúzza az éjszaka. Félhomály mászik fel a plafonra. Az emeletek bezártak, alkonyulnak a korlátok. Koromban találkoznak a zárások. Lángot zárja a retesz, hunyja ki magát a mécses! Nappali világosság jön sikoltásokért, fáradjanak a lakosztályokról le. A nap a gömbjében még tüzel, lássanak a lelkek!

A sikolysereg lépcsőn lépked le kiáltások fokain, hosszú kérgű gyertyák füstölnek kezeikben. Nem bolyongani szeretnének, hanem a túlvilágon aludni. Az ittragadt lélek elfordítja a reteszt, őt is várja a szakáll, sercegő sikolya!

(Holtak Könnye 2.)