Elpusztultam? Nem

Előfordul olyan, hogy helyenként az ember nincs elgondolkodva és csak néz. Mi tárul a szeme elé a kék köpenyű kristálycukor zacskóján kívül? Egy kedvenc, amely pihen vagy éppen napozik. A fekete meg néhol fehéres bundájában.

De nem mozdul! Nemrégen láttam a zöld szemeiben és rossz előjel, hogy garázdálkodnak rajta a legyek. Nem látom az arcát, ez nekem nem tetszik s a végtagjai is égnek állnak. A gyaloglásban közelebb lépek cukraimmal, biccenti felém a fejét.

A villám belevág a ketyegőmbe, akkor mehetek haza. A szikla visszagördül a szívembe a lelkemről. A tudatom is befrissít szürkülésből fényre. Dús a bundája e kedvencnek s menjen csak egerészni, rám ne hozza mindössze a frászt. Visszanézek, nem zavartam annyira az alvását.

Ugyanúgy fekszik. Lehet, ez a cica szunya. Csak elém eddig nem került ilyen lustulás semmilyen másodperce. Érdekes, hogy erre mindig többet látni cicából. Bevásárlóközpont előtt azonban eleddig nem tapasztaltam.