Elmegy a 99 éves mama

Sok a vendég, az ember e délutánon s ügybuzgó asszony a bekötött orrával teszvesz, hogy mindenkinek jusson étel. Sérült nózival is szüntelenül mosolyog. Nő hoz be magával a szobába kéz érintésre meg ölelésre.

A dolgos mama most nem kell ételekkel futkorásszon, már rég kiszáradt fatörzsön üldögél a természet füvének szélén. Friss fák az Ő feje s a férjéé felett. A híd csak félig kész mögöttük, ez azonban a számukra e században eljegyzés. Bokor és fa kéredzkedik az árnyékhoz, szandált meg topánt lát töltésen ülve. Csokor van a menyasszony kezében. A villanypóznák sorakoznak s egyenlőre a vonatnak akad hely e pillérek felett a part ezen végén. A dombi fák búcsúznak? Egyikük lógatja az ágát a fű vagy a kalászok vállára? A gátnak csak a teteje int pápát, sötétbe borul. A domb oldala még napfényben hajladozik, e helyet nem nőtte be a gaz. A növények másznak.

Mennie kell? Nem szeretne, de hívják odaátra annak a létnek a megkezdésére. A nő velem van s most már rá emlékezünk együtt, a mamára. A kezemet fogja, én átölelem a derekára. Az utolsó testvér is megy az égbe, őt nézzük.

(álom és fénykép alapján)