Elcsendesült Szent György-hegy 2.

MotoszkaDaniel•  2020. december 16. 01:31  •  olvasva: 205

Engedélyt kapott a nap, de a bokrok mért kötözték meg s állták körbe büntetésül e kő védte s bámészkodó házat? Egyre több szem nyílik, szemhéjak bátorsága gyarapodik! A félénk, fehér viskónál mi van? Éppenhogy a bal könyökét látom. Mögöttem közben, a nézelődő gyújtja a szép délutánra a villanyt.

Bakancsaim visznek. Itt sem egyensúlyozni, sem vigyázni nem kell. Az erdő van támadva, a levelek menekülnének. Az oszló párás könny távozóban oson. Balról levelibokor kedvesen köszön.

 

Lejtő tartja kézben e telek hűvösség marta présházának feketén alvó ablakait. Féllábon álló gazda a nyirkosság mielőbbi eloszlására várakozik. A kutyaól verandán hozzásimulva melegedik. Kósza csinos, megmunkált falépcsőre mászik a szemem, aztán érthetően a fázó menyecske lelibbenti a hő őrzésére a sötétzöld függönyt. Fázik e ház lakja, mert pirosból rózsaszínné halványul a cserépje.

 

Fenyők apró gyülekezete állja a sarat lejjebb, lila csipkebogyók bordó illata érinti lelkemet. Csigalépcsőt őrzi a visszavonult, bronzkalapos manó szobra. Egyik tűlevelű mexikói kalappal házikónak a néma lángot adja. Kitárult szemeket karol át megkopaszodott fa, a rózsa tövise mosolyt dob e kerítés másik oldalán a lenti szuterénba. A göcsörtös barna lépcsők gombolják kabátjaikat.

 

Bajban a fák a lejtőn s a sziklák sem tudnak segíteni. Megfázott a törzsük és águk. El ne törjön a gerincük! Át kell kelni a boltíven, ez rózsaszín bokrok könnye. A méretes kövek omlanak egymásra, a cserje nehezen tartja magát a bánatban. Egy pihenővel tárgyal a köd beállt nyaka, a bérc néma alvása kong szívem bal kamrájában. A szürkület sompolyog az ágak között? Szeretne leülni a nap. Talán fellélegezhetnek a fák s a cserjék!?

 

Kiöregedett jóképű öregúr, tartja a leveleit. Ezt a derekas présházat a pára támadása annyira nem fogja, nem kezdte ki. Gazdasszony seprűjének sercegése szól a szomszéd kamrának, hogy sárkány repülőjén a pára felhője a völgyben az estéhez a póznákat készíti elő. Itt pedig, lakatra kötött takaros barna ajtó előtt: boruljon zöldbe a fű! A letarolt ágak csőre hajladozik az emeleti ablakra, hogy a függönyt széttolva beengedje a völgybe távozó szemek lágyan csípő szikráit. Kisebb fehér kedvenc hever a bejárat előtt. Lehet, tőle ijedt meg a besűrűsödött, lemenekülő köd. Megugatta az őt inzultálni merő felhőt! Némi bor s must után megsimogatom. Jól tette, át kell aludni a ködmezőt!

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!