Elcsendesült ivók

MotoszkaDaniel•  2020. december 10. 21:48  •  olvasva: 183

A nap a botjával kever. Az élet pizsamában marad, de útra kel.

A magában ropogó padlót fényképezi a huzat. Nem beszélget egymással a kávé aromás zamata és a tea üde filterjében a koffeinja.

A járda felreped a saját sírására, erre már a fáradt kétség is a fejét felkapja.

A kirobbanó kedvű virág szirma bekoszolódva hínáron, leheli a kitartás múló erejét.

A szesz óvatosan mászik le a nyakon. Csuklásba nem zuhan, de a vese ellustul. A bor dugója alatt még boldog az illat. A hordókat nem nyitja meg a pintér, de az éjszakáknak és reggeleknek forr benne a szőlő. A maláta felkapja helyenként a fejét a huzat kocogtatta zsugára.

A tulipánnak frissek a szirmai, de fullad. Most még szép pirosban mosolyra bágyad. Az ablak befalazva fehér papírral, a táj így nem látja a vendégek derűs arcát. A csók egy asztalnál ül s csak italt kap. A fröccs lábujjhegyen úszik, éppenhogy van hab.

A félbegyűrt pipa könnyezik, gyullad a jó kedve. Táncra fakadó árnyékok az égen. A füst tarolt gyeplőt ráz. Nincs hozzászokva, hogy táblák után rohan. Megszívja lélegzetét, és az utcákon hallgatásba lassít.

A leveleket nem söpörte össze a kopott partvis, ugye azért a szakadt lapát a bíboron pihenő barna, söntés ajtó mögött támasztja a falat?!

A bambik magukban üdülnek, a dugóhúzót simogatják. A jégkrém bontatlan porolja magát a rácsra.

Feszülő matrózblúzok és életerős iskolaköpenyek hajtják piciny kortyonként a pálinkát. A szív erősödik és az élet fejet hajt a botján poroszkáló délelőttnek. Csukódásra koppan arcát eltakarva, az ivó kilincse.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!