Ébredő Budapest Tizenkettő

A csillogás kelti a hullámokat, a harmat pislog a hegyen. A nap sugarai a bércen a nedves fűben gyalogolva fáznak. Férfiak és nők idesereglettek megnézni a hajnal távozó könnyét?

Egy lélek körvonala itt maradt, talán Ő éjjel gyönyörködött a fényekben? A körvonala ízléses kék szalag, bekapcsolva felejtette nézelődése alatt a szélesvásznú fényképezőgépet. Nézzük meg, mihez volt szerencséje utoljára az előtte megélt szép percekben?

Deszka állványt tartott maga elé s kis árnyék vette körbe. A hegyről a szobor kinyújtott keze tárult, talán a táncoló lábai nem fagytak jéggé. Ide tapadt árnyak tartották számára a járdát, a hó meg a kavicsokat rendezgette közben.

Moraj töri meg a habokat és félre löki a folyam közepéről a lökdösődő tükröt, nehogy pápaszemet kelljen erősíteni a lánchídra.

Kacag a reggel, adjak neki zsebkendőt? Azért megnézem, hogy az elméjének mi olyan vicces. Létrára állt két nő nézelődni, csak nehogy leessen. Egy csaj rövid szoknya világos szürke bundájában kelti a tájat és kattint. Ja, az egy távcső a kezében, bocsánat!

A hajó dudál s sálja lesz az égnek. Én most arra nem pillantok, mert az emeletre felmászva ennek a sík lépcsőnek a meghódítása jobban érdekel. A vékony lábakban való elbámulás után ideje bámészkodni, hogy a szigetet keltette – e már a földszint?

A fehér cipő illatára magához térnek az imént általam szelt fokok. Még nem is vettem észre kábulatomban azt a lejtőt a hölgy csinos csuklyája mellett. Azokon a jégcsapos korlátokon előbb lejutok!