Dombok és bércek

Az alföld az otthonom. Itt születtem és e földeken úsznak előttem az élmények.

Barna, egyenes fürt mellettem erről mást gondol s maga elé nézve karattyol. Azt szürcsöli a szélben, ott messze nekem az élmények szintén regélnek s ezek szemében nem csökken a sík terek homokos dörzsölése.

A tekintetem felnéz a porszemekből, és lejtők kísérnek. Emelkedők, melyek egyszerre sértik belém a kétséget s barázdálnak elmémbe felderítő merészséget. A szemem nem érti, mi vinné rá e magasztos eszmére, a bölcsességem emeli a felfedezésre vágyó sarkamat, a fennköltségben úszó gondolataim a hosszú országútra nyargalnak.

Ekkora vidéken a személyem még nem járt, kezdem viszont megértésre vinni a hölgy szavait. A hosszú vándorlás gyümölccsel poroszkál s a tüzes gömb magasan araszol a város összes sarkán. A lejtők lejtenek, de szeretnek. Az emelkedők a lábaimnak terhek, a kíváncsiságom erősebb a fáradtságomnál. Erszényembe nyúl a torkom s kiszáradását megelőzve hörpint.

E tájegységet fél élet megismerni. Erre nem a vizek és halászhálók mesélnek, karon ragad viszont a történelem. Gyeplőre suhint. A lovagok sarkantyúznak, a hegyek morajlanak, az utak kanyarognak és lejtenek.

A sétában megállok, hogy az emelkedők egyikén körbe nézzek. A tévétoronyból két lábamon kérdezem a dombokat: Meséltek magatokról nekem? Amíg sikerül esetleg megszólaltatnom a régi időket, újrakötöm a fűzőt kioldódott bakancsomon.

(Egy abszolút régi álom Pécsről)