Csörvény váránál

Belevillámlik a szerelmes szemembe, a vihar meg felmossa az arcomat. Helyettem fürdik az utca, a falióra nem melegít vizet mutatói járásában. Egy hercegnek is hiányozhat valaki, de erről a kígyózó vihart is megkérdezte emberfia a domb messzi ölelésében? A foszlányokra rá se hederít a fölvég arca, pilács nyílik csak nyomban. Annyira gondterhelt a sántító gyaloglásom, hogy nem tudom kivenni a saját városomban a szürkülettől: Az ott a távolban torony vagy templom? Na, legalább a verandám korlátja tudja nézni magát a pocsolya tükörjében. Éppen veszekednek egymással a kisülések. Az egyik kémény meg mitől görbült meg ennyire? Vagy az ablakon csurog csak le az esővíz?

Az egyik kapu nemrég pislantott, most meg mindkét szárnya héjakon fekszik. Talán ideért a zivatar. Na, hová kell slattyogjak? A levegőben lógó, teát tartó formájú fáklyát se láttam még. De jó a kint után itt bent lenni a melegben. Még ez a hűvös átvezető folyosó is barátságos ilyenkor, amikor mást általában zavarnak. Ezúttal azonban engem hívattak. Érett csigalépcsők dolgozzák lábamat.

Gombafejű kandallót se pillantottam mostanában. A hőtől tágult váza őrzi, mint valami katona. Felértem e vagány lovaghoz s leszottyanhatok, miért a helytelen fülében van a karika? A karosszéke sír, akkor nem méznyalogatásra hívtak. A szemközti ablakból villanypóznát rángatja a szél.

Tűzben égő szemek s azt lefetyeli, hogy eltűnt a legjobb barátja. Behunyja szemöldökét, mert szíve csücske ez a nő. Három éjjel ezelőtt még minden oké volt e poros város utcáiban. Vajon mitől eredt meg ilyen bőszen a felhők nyelve? 

Ez a dühös palást nem viccesen leng. Megdöngetem a surranóimat s dús hajába figyelek. Szomorúságában halkan beszél, szóval olvashatok szájról. Azért, nem betűnként. Ez mit rágcsál? S mióta őszül a bajsza? A bagoly ásít egyet a kandalló tetején s vészjóslóan huhogásba kezd, a váza tüzet fúj a leheletért esedező kandallónak?

Jogar izzik barátom kezében kékre, mely az erszényében pihent eddig. Nyakában a lánc olyan, mintha engem nézne. A jogarnak rézbevonatos arany markolata az égbe mered.

Kirepít ugrással a herceg komám. Én a saját példám után mindenkit megértek, aki szerelmes. Tünde és törpe a társaim s emlékszem rájuk a legutóbbi hasadék ormai után. A tünde mindig hegyezi a fülét, a törpék pedig eszes ezermesterféle jobbkezek.

Miért rohanunk e királyi vágatban? Látnak vagy érzékelnek valamit a zsigereim? Rikító kék ablak, tán meg is leltük a nőt? Kellemesen semleges faillat lengi körbe a falakt. Vörös palástban és fekete kalapban előttünk a nő egy teremben kibilincselve s nyögdécsel, sárkánykulcs nyitja ide az ajtót. A tünde vakarta ki falak mögül. Apró volt a jel, de tudtam mutatni és a törpe csákánya ilyenkor jól jön.

A bájos nő fáradt, széttárom a kezem a nagy karjaimhoz nyitásért. Levenni a fejéről a zsákot, nehogy mumust vigyünk haza. Zöld köpenyre cseréli a vöröst, de miért?

Ez nem a bűzös alagsor süppedő lápja, a szabályos arca köré fehér kendőt teker s már levegő is van a lábunk alatt. A fehéren tündökölő kelte előtt mi végett kell a vár előtti mezőn lennünk? Három testvére várja ott és a királyi lak másolatába lőnek csillagokat? A fene se gondolta volna, hogy ez egy álnéven: klón erőd.

Azt mondja a nő, a herceg barátommal ők csak barátok s a kedvenc elkóborolt macskáját még elő kell halászni az utcákról. Vehetem nyakamba a sok sikátort meg medreiből kilépő ereszeket, törpét és tündét elengedem. Megköszönök nekik mindent, hadd menjenek! Elő kell keríteni a cirmost, különben nem kapnak a buja gondolataim sem csókot!

De hol is tartottunk? Mit keresett a barátom szemrevaló társa a gonosz kétes hírű fellegvárában? Rumot hint  nekem, hogy még nyilvános helyen vagyunk s erre a zugoknak is füle van. Na, végre nyávogás! De szép kiscica. Na, ballagás. Ez üde szimat a zivatar szimata s elázik mindkettőnk szép haja.

A fokokon felfelé menet ered meg a nyelve, a sárkány terem felett van a közeli csontváz pince. Az zárolja a varázserők nagy részét, de őt erről nem informálták. Az ura részéről eme csinos alagsor lett volna felderítve. Nyílik az ajtó és borulnak egymás nyakába. A vihar gyengén tombol. Vacsorát elfogadok, azt csoszogva vissza somfordálok a ritkásan nyirkos járaton át a házamba s onnan a kádamba. Ez már az eső haragja, kezemben meg durmolás előtt a szappan.

(Eye of the beholder II. a félelem alkonya 2. 1991-ből)