Blood red rivers

Húsz év a hegyek hófedte birodalmában csak a gleccsereknek nem idő. De az eső van, hogy savassá lesz és eltelik a jégbarlangokban hetven esztendő. A fityulák erre mind szentek s békét lelnek? A remete nővér nem mindenkivel beszél, akkor is csak ördögöket emleget. A hadnagy kikérdezi, nem lel az apa nyomára. A tisztelendő idő az apácánál lejáróban. A zárda lakatja kong a kolompnak, hogy ez a fekete lovag ideje s nyerít a záróra.

A világ végétől is távol alszik az Alpokban e kicsi város, melyet csak a nagy múltú s európai hírű egyeteme emel ki álmos lavinájából. Az oktatók megvetést táplálnak életük gyümölcsére, semmi hasznuk az egyre butuló utódokból. Miképpen lehelhetnének életet az itteni felsőoktatás életébe? A fehér sapkás csúcsokon élő népek leszármazottai megfelelnek?

Ha hógörgetegek robbannak, a zuhanya után a kutya ássa csak ki onnan az ott rekedteket. A hegyet mászó polgárnak otthonos ez a terep. Megzavarják e lányt nyugalmában, mikoris egy nyomozó rá szemet vet. Az ördög nem akarja, hogy az ég füstkarikákat vessen?

Van, hogy a vén szimat véletlenül belerondít a lelkileg felszakadt sebek munkájába? A nő nem mondja azt, hogy nem. Pedig nem tudni, merre van az apja. A dombokról jött féltestvért nem a bontakozó szerelem érdekli, de a helyében én most a hátam mögé vetném a szemem. A lovagló pelyhekre, melyeket vadlovat ösztönző ostor sem fékez meg.

A zárdát nem zaklatja a magányos lovag, ki felnyitja virágban a szemét a hóra. A hangját hallani, a tekintete a fagyott dérnél is fehérebb. Ablak sem néz rá, csak hagyják nyugodtan! Neki az megváltás, ha csukódik rá az ajtó árnyéka.

Az apa a hóval van valahol házában a szirteken. Hagyja Őt felejteni és mosolyogni a múlt e kristályos hidegben? A maró csapadék felemészti a nyílásnál a bejáratokat. A helikopter várja a sérülteket s e lezúdulás után várja azt, hogy mikor viheti őket kórházba.

(Bíbor folyók, 2000. A sötétség fia)