Bealudt Pillérek Padján

Összerakott ér ölelő kövei őrzik a mosást, a legnagyobb sziklák élve alszanak. Erre az ötórai tea nem szokás, gyűrött fürtök némely dús szirtfélének a haján.

Eredő patakok, melyek nyakon öntik a száraz nagy köveket. Hajat mos a patak szélességét szabályozó mohás árnyék, a másik a szomszédban résben elakadt. Gyülekező liánok és vízi tehenek. A két férfi árnyék áztatja a hasát, amíg anyóka árnyéka hasadékok tetejéről vizet fakaszt.

Telik a gát. Aki tusra vágyik, ereszkedik le. A lehulló kötelek kihúzzák a hidat a gyökér kemény lábaival kiékelve, valami nőnemű át készül kelni rajta. Kutya veti magát az érbe bele, lazac vetődik. Az felett meg egy medve.

Ébred a sziklák meg a kövek felvigyázó istene is, a hasukat paskolgatva merülnek alá fürdeni. Látogató cseppek tapognak durva szirtek veszélyes szélét nézve, víztükör ablakát hegeszti az egyik közepes kő. A németjuhász liheg, át szeretne a túl partjára jutni? Felleli a csapást, mely a szundított híd masnis karjától indulva vezeti őt.

Az anyóka megpróbált lábai előtt már felállt az út, a farkaskutya levél figyelésében átevickélésbe kezd. Fehér esernyő kell ide a trópusok, világtól elzárt közepén, azt húzzák ki a liánok. Kivel beszélget mellénybe bújva az egyik kőtorony ágyának a széle? Ez az élénkülő kicsi folyam és hangos vigyor hatja át a függőhíd végén poroszkáló kutyát, ez talán egy makákó? Az eb mehet a nedvességben csillogó fák közé, a tavasz és ősz között lépdelő matróna már tart a faluja felé.

(Kialudt Hidak Partján, második évad)