Az este pillantása 4.

Az alkonyodó erdő nyitja ordas szemét,

a fű édes zöld az éjben és üde fekvése harmatot énekel a földben.

Fülem nyitja a zajokra botja hegyét,

fák törzse éled.

Szürke hajam lóg alá a boldog arcomra,

mely fáradt vérben fürdik a beesteledett éjszakában.

Sebhely tárja jobb szememet szemöldököm karjaira,

húzódik róla az éjjel arrébb a kamrájában.

A besötétedett köpeny palástban tündököl,

kötött indiánmasni a szálaimban.

Sírhely tisztása letaposva és befedve.

Keresztre lép a hátam, ütközik bele a gerincem.

Udvar törli a tekintetem, térdre ereszkedem,

a mellkasom mély tiszteletben a kilépdelt fű előtt.

Vörös kendőmet a vállamra beszédhez s mozog az ajkam, de magamban zengek. Semmilyen gömb nem tüzel, csak éles holdvilág van. A sövény mozdul, de az esőerdő ilyen! Sarkamat nyomja a terepjáró csizmám orra.

Mindjárt állok fel, mert hűl a levegő. Semmi kósza szél, de nehogy elázzak!