Az erdő szélén

A félkész gerendák alszanak a nap alatt és átlépve a küszöbön engem néz az ég. Nem pityergek, hogy nincs eső. A pajtához közel az erdő ölelése, lovak nincsenek még. A hintázó levelek hiányolják. Na, melyik szög nincsen belökve ott fent?

Olyan elhagyatottan szép a környék, hogy a talpamat sem hallom. A cipőfűzőim cincognak, a padló sem nyikorog? Éppenhogy morgás érinti a fülemet hajlongó törzsek zizegő hátán. A semmi mozgása támad fel, de nem viszi el a napot a fészkelődő lombok felett. A féltető alá beporoznak ágyat a levelek. Nincsen légy, ami zavarná a gondolatokat a medrének áramlásában.

Csaknem a felhőket hallom gyalogolni? Tiszta a horizont minden lélegzésében, a deszkák között a hézagokat nézi. A libegő köntösében kénytelen is tovaszállni, mert nincsen szálka. Kikapar az ökörnyálon s megy a mezőre. Mielőtt pofon üt egy lazább deszka a sorjájában nézelődve, lebattyog a cipőm orra pattanó szellők lökésén.

Az alkonyat tábortüzet rak, én távozom. Most már nyúlhat a gyufáért, e pajta túl kint van a világ szélén. Ház formája lesz a napnak és az ajkamat kéri, a borulás a hajam felett tovább áll. Befont ruhában a fuvallat tekintete kontyban vár és a nyaklánca libben mellkasára, talpalás haza a prérin!

A gallyak összehúzzák mellényüket, a fent lógó tükörben lány mosolya fekszik el az ágyon. Odanézve, a heverő üres! Az illat velem van a szűk tornácon, itt valamikor régen egy paraszti család lakott?

(Ez két álom egybefonva, mert szerintem egyik a másik folytatása és megkíséreltem összekapcsolni)