Akit nem a kecske macskája dorombol zombivá

Nők vére zajong a dühtől és ezek az izzadságcseppek bennük tengerből óceánná duzzadva háborognak. A kárhozat festi az eget boszorkány kezeivel, hátha tovább esik az eső. Mert akkor több ártatlan járműve akad el a sárban. A megtekert s üvöltő szél meggyötört törzsű kéményeket ölel át.

Az őrületnek felső határa van csak, az alsóé a túlélés és annak talán esélye. Jelentékenyen ordító vészfék hangját nyomja el motorbiciklin az ezen nyeregben ülő s kezében láncot lóbáló siheder. Nem a holdban élednek, de így jobban látni e vízmosásban a pajta mellett a lesben álló lidérceket. Az arany fekete fényében boszorkányok lehelete ösztönzi a leplet, hogy mehet izzásra s vágtába a farkasemberekkel!

Megcsavart vihar néz be a megzavart szélben női szemeivel s ezen ablakokat hiába rázza, képernyőnyi pókot zavar meg legfeljebb pincében. Ezek az alagsorok nem eltorlaszoltak, ám az úton görgő csapadék a heves evezésében ide csalja a portyára éhes goblin sereget. Lőjék csak azokat a szegeket odalent a koboldok, kalapáccsal belőtt ajtón elvarázsolt kecske sem baktatát a sár adta szarv koronájában. A denevérek elől a zivatarban szétcsavart fák lombja bírja az iramot az éjszakában.

A vámpírok az éj közepén étkeznek? Tűnnek fel a vámpírcsajok, szóval emberfia lakatolja magára a reteszeket. A manók abroszt hoznak s terítéket szednek le, ők ezennel elteszik magukat kora reggelre. Az élőholtak irányított indulatban és kipofásítva magukat őrjáratra, a hárpia csajok a gondolat útján bármikor küldhetik őket támadásba.