Akit a vasvilla sem fogad be

Az ördög nem rá gondol, amikor a kaszájával nyesi a fejek mezőjét. Feltúrva sorakozó fiókok a konyhában nézelődnek néhol hiányzó konyhakéssel. Ránéz az útra az utca a szemével, még nem találkoztak az Ő fény nélküli szemével. Az Ő szavát hallgatózza a szellő, de nem azt hallja.

Megtántorodott, néma és üres sóhaj. Mihály csak a saját házában lélegzik a széllel? Ha már a levegő kisebbik testvére nem bírja Őt szóra. Méretes hímnemű kószálása az utcák sötétbe öltözött testén az állati prémek árnyékának cserkészésében.

A mennynek unalmas királyságában bolyong, módos biccentésre sem méltatja a koronát. A pokol égő és örök útvesztői meg még a belépése előtt kitagadják a  mindig kékben bordó nyers vérét, azt a vérhold sem izzítja tisztára. A hátsó kijárat a bejárat, a süvítő fuvallat zene számára s itt már körbenéz vagy erre is csak kószál? A bezárult kapu is mindössze meglepi, töklámpával keres gyufát a szenvedés fájára?