Acsarország télen

Rideg ez a ház és megfojt. Talpamon a hó köti cipőfűzőmet. Szandál s cipő sehol!

 

Az egy isten nyitja számomra az ajtót, a hideg többet személyem felett hatalmat nem gyakorol.

 

A tüzes gömb mászik fel havas utca boltozatának pelyheire, de hogyhogy nem fázom?

 

Azt mondja egy kedves, középkorú néni, még a hajnal előtt várjak rá a kapu előtt s szabad vagyok. Én erről megfeledkezem, újabb kristály borította táj köszönt rám. Sivárabb és zordabb e környék. Szabad nem vagyok, de holt sem.

 

A halál osztja a lapokat a sí maszkja szúrja az arcomat. Fémlapok között fúj a szél és közeledik a sötét.

 

Az acél nem döfi testem s a gerilla kés nem szorul a nyakamhoz.

 

Tisztás szélére sodor ki a talpam, hogy szalutáljak a hónak.

Mielőtt a lejtő völgye hívna magához, fel kell tegyem magamnak a kérdést: most már szabad vagyok?

 

Egy semmivé válható tavaszi háznál guggoltam úgy egy órája. Hallom feltámadni énekükkel a közeledő madarakat!

Barátságtalanul mérsékelt szellő fújt az éjjel egy lakban.