A u g u sz t u s

MotoszkaDaniel•  2024. június 2. 01:21  •  olvasva: 19

Meglibbenti a kalászos szellő a kései szél lapátjának szavait és mesél. A lengedezés beszél, hogy üljön le köréje a hangulat a zizegést hallgatni. Még nem megy el a kedve a napnak, csak fáradtabb. Tüzes a szeme s még mindig erővel néz. Fent van a neje? Igen, gyülekezik a dé alakjába. A sások zuhogása után menjen a pedál s tekerés, nem fújhatja le a kereket a tetőről a szellő megerősödött karja. Szomorú a kar a múlás szava hallatán, a haj közömbös önfeledtségben lobog.


Tüzes szekerek zaja porlik fel a távolból s nem látni arcukat, testük visszásan pillanó képét nem tükrözi tompa villanás. A délibáb aludhat és alszik, elnyeli a fű ölelése. Legalább nincs melege. Nem hajlonganak a fák, akkor rá lehet pillantani a levelekre. Mielőtt beőszesedne, meg kell ízlelni tekintetüket. Kevésbé ringatóznak már függőágyaikban. A kedv minden lélekben vidáman boldog még ha nem is ugrálva, hajtja még azért a testet az a szél. A fűre nézve a zizegő pázsit még tartja a szőnyeget, a haj szálai rajtunk őrzi a nyár tárulkozó mosolyát.


Amíg a törzsek táncolnak, a természet is biztatva simogatja a vállakat s fütyörészés indul. Az odvak visszhangja padra ülteti a napot, dúdol esetleg valamit? A tábortűz mellett a társaság vokálozik, a keringő hold pedig ráreppel. A fehérnépek tincse ingatózik a széljárásban, a pólók öröme árnyékba merülve is adja az ütemet e rögtönzött kórus csicsergésének. A madarak innen azért kicsit arrébb, talán egy  - egy harkály vagy küllő hallja és pluszban rádobol.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!