A tűz démona 3.

A katlanból vesz körbe téged a tűz, hiszen nagy és sötét ragadozó ez a csillagzat. Haza nem térsz, hiszen otthon vagy a kőfalu várában s miért is váltanál hazát? Akik a pokolban nem férnek el vagy a bőrükben sem férnek meg, a te pincédbe szállnak alá lélek szakadtan. A máglya a végső fegyver, ám azt egy ravaszdi csak magánál tartja tartalék gyanánt.

Halandó ide az életében nem lép be, csak ha súlyosan bűnben ázott az élete. A sötét vadász arcát az éj koronázza, a lehelete bordó és a szeme rőt vörös. A láncba vert lelkek számára a hajam világító szőke s szürke férfi ing felsőként az esetem. Félszáz emelet mélyen székelek, mellettem a felszínen az erdő ligetében a vér örök holdja énekel. 

Kő adja e falu tégláját és most meg kívánok fürödni az uram szellemének tépázásában, mert vágyódom a szerelem érzetének mostan még ismeretlen libbenése után. Lopakodó is lehet szerelmes a rémálmok borzalmának mélyén? Ötvenhétezer mérföldre innen talán már igenis tudják e furcsa érzelem titkát. Én csak egy harcos vagyok a sötétségben erős nőként s idelent ötszáz emeletben.

Az elmém a várban álmodik s tér sűrűn nyugovóra, a lelkem fél szemekkel a gazdag vadont bújja. Megkérte a bennem lévő lélek kezét a főnix ura s a megilletődöttségben a gondolataim lábát megzavarja az agyam cselekedni kívánó hulláma. Ő szabad börtönben van, én meg az árnyakat vezetem munkára a tömlöcömben. A bűnök vesztőhelyének igent mondok, a bika a szarvashoz férjhez megy.

A bivaly dühe az indulatában higgadt és nyugodtan püföli a port a sziklán s viszonylagos minden béke, nem mehetünk még haza. Vadászként azonban boldog vagyok, mert kevésbé törékeny szívvel kell kajtassak az emberi állandó szürkés elme bajának szigetére. Talán egyszer, mi is feljöhetünk a napra illetve újra a fény ölelő karjára. Az átok az örök szenvedés. a kárhozat a legnagyobb nyűg meg a menny fogja össze e kettőt a mellén az igazságot keresve valahol középen.