A tél szaval 5.

Minden érkező hópehely a szárnyain repül. Ponyvába csavart hegyek.

Sziklában súrlódik a hó s furulyázza a havazást.     

A hegységet öltözteti a hideget, idő mire kabáttá lesz. A halkult kiabálásokat messze az ormoktól szegeket lövöldöző, melegedő kezek váltják kesztyűben. Nézelődő szirtek érkeztek a hó csatájához. Tejfölbe borítja a dombságot a férfiak mosolya, akik nőt segítenek felfelé. Az abba vájt út alatt lányokat segítik a fiúk a csúcshoz, hogy zászlóikat emelhessék. Nem olvadhat kedvességtől a csók, majd ha felértek!    

Vicsorít a hideg kedve s kanyarokban kerülnek megnyitott barlangoknál. A fogai erősek, mint több tömbnyi acél a lökések lehelésében. Szekereken ülve, rezgésben edzi magát sok burkolózó út az útbaeső vágatoknál. Levegőt a csajoknak s ha kell, a srácoknak is a cudar menetben!    

Ilyen magasan felezővonal nem felel. Akkor nem fázik, de mindig ügyelni a lábakra! Amerre a sziklák fennsíkja öleli az egybefagyott kavicsokat, mindig le kell nézni! A szeretet mindenkit megtűr, de az összetartás ad csak biztonságot!     

Gázt oda a palackokhoz, mielőtt ránk lehelne az alkony. Ránézek a bödönömre, csak a táskát bírja a kötelék! Köveket pillantok meg, madár fázó szárnyai? A szemem káprázik, ködvakság is létezik? Át kell libegni asszonyosztagommal szabad csúcsra, a többieknek a tollaimmal az izmaimat túlégetve dobok levegőt az elmúlás kantáros öltönyeiben.