A sötét bércen 3.

A megizzadt gondolatokba srófolt elmém piheg meg s lélegzem fel a kicsiny szögű emelkedőre érve. Barna és egyenes hosszú hajában várakozó nő a kisgyermekével a levegőért nyúló fa alatt. Nyílik a kapu nekik szembe, ők mennek be a családhoz, itt hirtelen nőttek ki a házak a földből?

Kulacsom a felére soványodott. Még van, ami húzza a zsákomat. Jó errefelé hölgyet s embereket látni. Azt hittem már, hogy kihalt. A fű el van néptelenedve az ágyában, de még kihajt. Száraz folt az út szélén, akad itt remény. A póznák a fehér pipacsokat nézik s gyöngéd kezein a vasút is éled, de mi változott meg itt? Amióta nem hozott erre a szél? Nagyjából, harminc éve.

A levelek csípőre tett kézzel szórakoztatják a fákat, a ritkás korona az érkező felhőket billegteti. Nincsen ösvény, ami összébb húzná a kiszélesedett utat és a hegyre vezetne. Megkopott tábla a vonatok átjárójánál, legutóbb egy halvány sín volt letéve.

Gyülekező felhők s fehér, betetsző foltok a domb oldalában. Talán van valamicske út. A fröcsögő kútnál borhoz megtöltöm a kulacsot és akkor a mellettem érkező morgás bajuszától vezérelve az árnyékok lökik a tenyerem, hogy: indulás. A szelet elvitte a csend. A pihenőknél szállás mellett pumpa kell a laposodó első kerekemhez. A drótszamár mindenhová elvisz.

Szaporáznom kell a lépteimet, a vállamon ugyanis már kopog az eső pajkos tündére. Tetszik neki a nyakam. Csak a tetőn lelek lakra s régi pumpa, de akad! A nap itt van, de az eső leszakad. Van egy pár könyvem, olvasásra kiülök a teraszra. Azt mondja a fogadós elalvás előtt: Ez lehet, hogy az éjszaka közepéig esni fog, illetve ezen az oldalon többet rálátni a tájra. A szobámban üdvözöl az oldal meg a dumagép, mesélő tündér. Be kell csuknom az ablakot s beljebb jönnöm, mert bevág a szép szőnyegre az eső.