A rákhalászoknak köszönöm - HARMADIK fejezet

Monica vagyok, dekoltázsra nyíló nyár szeme bontja az ablakot a tengerre e barlang szájában. A nap bólint, hogy ígéretes órák elé nézhetek. Sirály csapatot néz a szemem, le is hántolom magamról a reggeli köntöst e délelőttre. A felhőket elkergeti a tűző fénygömb ott fent, másfelől azonban borulás jön simogatni e magányos vesztőhelyre a szürkülés karját. Feltámad a hajamra a zilálás érintése, hogy vannak a gödények? Erősebbre, szorosabbra a pántot (eleget táncoltak már e séta alatt a mellek).

A hajótörött férfi társam jelez, hogy baj van. A rákhalászok mozdulatlan testre mutatnak rózsaszín ruhában, ami női. Az arckifejezés alapján szörnyű halál érhette (a szemét se hunyták még le, tátva van a szája. Innen többet nem látni). A karok közlekedésbe kezdenek rajtam idegességemben és már fonva is a kosár másodpercek alatt.

Elfekszem a fujkáló félhomályban, a férfi nem is szól semmit. Csak lát munkához (arra kérem, hogy ne siessen. Lassan). A dagály érkezését hallani, amikor elúsztat a csúcsra. Pacsiznak, lovagolnak egymásra a habok. A hajótörött apró hajó kabinjából indulok, nehéz léptekkel a hullához. Olyan súlyos minden mozdulat, mintha a sós víz készítene fel a látványra enyhe és spriccelő szavaiban.

Szóltak a nőnek, hogy ne jöjjön ide bizonytalan közeggel (a helybéliek ismerik e holttestet, de nem cápa végzett vele). A rákhalászok eltemetik a sziklák között, szerintük senki nem fogja keresni.

Haza tudok menni? Be kell foltozni meg ácsolni a hajót, alkonyatra talán meglesz?

Barna cápák gyülekeznek a gerinc körül (remélem, elérjük a támadásuk nélkül az öböl arcát. Azért sajnálom azt a lányt).

Közeledik a part gyomra, az alkonyodás be szeretne jutni a melltartómba. Jó, hogy 'szól' a levonuló korong búcsúja. A hűlő levegőben fel kell venni valamit. A korláthoz pihenő kézzel vagyok kint és csak óvatosan a hajolással a cápákban való gyönyörködést illetően, nem láttam még belőlük barnát.

Közeledő alkonyodás vége, cipzárt felhúzni az eddig még napozó dekoltázsról.

Majdnem éjfélre utazásra kész a hajó (belefutunk egy zátonyba és jelentősen oldalra billen ettől az, árnyékot látni a mélyből. Ugye, nem barna cápa volt még a zátonyon felül?). Az áldozatot elvisszük a családjának eltemetni, mert a rákhalászok ezzel térnek vissza (találtak nála illetve róla anyagot, hogy ki lehetett egykor). Jobb is szerintem, hogy akkor nem a magányos sziklák közé lesz eltemetve.

Egy régebbi, orosz származású barátom is velünk jön (a Szovjetunióban született még és a családjához kíván menni).

Ránk hajnalodik a reggel (Beleúszunk a csókba, amikor öltözködésbe kezdek, hat - nyolc óra van). Cápaketrec állítása folyik az orosz ismerősöm részéről s jó is. Amikor azonban merülne oda le hozzá, a barna cápa támad oldalról (Ő pedig a korlátról a vízbe esik, elkapja sajnos). Hiába éget a csók, elnyelik Őt a vörössé lett habok.

A víz émelyítően csendes és nagy utasszállító a fejek felett, ami a szememet elkapja. Barna megalodon szökik ki a vízből és célozza be állkapcsa azt a szemeivel, de dologtalanul zuhan vissza a tajtékokba. Az irányt tévesztette el, de többet nem próbálkozik.

A szél beszél az ajkamhoz csók helyett, ahogy az égre nézek. A hajótörött társam jön fel a fedélzetre nyugtatni. Mindenre gondolok, csak a vágyra nem. Hozzábújok a korlátnál és öleljen át, csak ne tapizzon. Lazábbra állítom a pántot.

Könyörgöm, ugye minket kihagy a barna cápa?