A pánt elmélkedik négy órája

A lélek erdőjében haladsz és az este a társad. Kialudt fáklyák fénye ég benned. A járdák széle szólít s hat perc múlva bódult vágytól dülöngélsz. A csók mélye bírna maradásra, ha élne benned a szerelem szikrája. Az viszont az éjszakával van. Ez a szekér elmegy, és vissza ne várd. Az érintés úgy az igazi, ha lángolni látod a fáklyát.

 

Délutánját érkezik köszönteni e várbeli fény szolgálója s a vágy vonatjára lépsz a lépcsőket fokolva. Sűrű az erdő és nyesed a bozótot. Tisztul a rengeteg, mintha a fák néznének téged.

 

Csalódásban úszhat a szekered, pedig tekered. A tenger tekintete érted tajtékot reptet, de hiányt érzel. Nyaldos a hulláma s tiéd a cseppek hadának minden boldogsága. Csak, nem érzed morajából eléggé a vágyát, igaz?

 

Te abszolút a hullámok tetejére állnál s egyensúlyoznál a tornádó hátán. Eláztál s másnap estére gyalogol a szél, a moraj mindössze fuvolázik.

A csókok jönnek hozzád és vigasztalnak. Neked elég lett volna a hurrikán vagy akár a forgószél.

 

Karba tett kézzel is emésztheted magad, de a lelkiismereted legyen tiszta. Majd jön másik dagály újabb háborgáshoz. Számodra hiányzik a forgószél ölelő pora, ez a vihar mást akart. Köszöntsed az apályt!

 

Felöltöztet a tüzes gömb. Persze, hogy hiánycikk az estédből annak a tengernek a szeme.