A megszentelt földön

Drót viszi a szavakat a sápadt arcúak hazája ölén, mi a füst szent kék vesszőinek sugallatában bízunk e paplan alatt. A széles szeműek csattogó botokkal bújnak meg sziklák és rónák szélén, a tollainkba bújva mokaszinben sorakozunk fel s századok múltán is a villámok kalapjához érve szirtek padlására állva.

Könnyező paripák lobogó beszéddel ajándékozzák törzseinket a béke ünnepléséhez gőzölgő nád vastag szálával. Okulunk a múltból s nem bántjuk többé a vasparipát. Poroló felhő tart hegyeinkhez csillaggal a mellén, mit szeretne szent földjeinken a sápadt arcú villámló botjával? Az asszonyaink kérik a fegyverét, a töltényeket is adja át!

Lovaink hangtalan tapogású patája talál kalapokat a prérin, nem egyedül érkezett a tehénőrök főnöke? Nyílvesszők karikázzák a dűnéket és vad dombokat a nyugaton. Koltok bajnokai tábor tüze mellett lefeküdt s szesz szagot lélegeznek ki a mezőre. Lopakodó copfok hozzájuk osonva lefegyverzik őket túl az alkonyaton.

Ambrus Zoltán (1966-2019)