A megszenteletlen földön 4.

MotoszkaDaniel•  2021. március 28. 01:38  •  olvasva: 176

Még mindig sodródnak a levelek? Az utcán tinilány mosolyog, kupacok temetnek be egy holttestet. A délután késő fénye táskájában a pirkadatért csenget, a fuvallat tocsogó vér csendjében toporog.

E harapó közök botladozó lejtőjén nem kel fel a nap, amíg az éj nem varrta meg a szoknyáját. A házak mogorván zárnak egymásba. Megkopaszodott fa nyer utat az egyik tető mögött, mutatja csupasz koronáját.


Szabad levegőre éhes lelkek dörömbölnek a borostyánnal benőtt, betört ablakokon. A vérző száj mosolyba rándul, a kislány keble megköti a masnit a megnyűtt matrózblúzon. Hátraszegi fejét, de messze és elhaló az a rémisztő bőgés. Előre menjen a lányka. Mögötte egy roskadozó, kifeszített kerti ajtó. Tőle balra a ritkás gazban pedig a templomot a markában tartó ördög falra festett, berekedt torka.


A sodródókat elhajította a gonosz, huzat csendje van. Talán tényleg felkel a nap és érkezik a korom? Koszt hajít a macskakövekre a hajnal, a sátán arcára zuhan pár ablak? Közeli morajok földszintekről s emeletekről.


A bizakodó arc szoknyája redőzik, a topogó sérülésre heg szárad. A széteső hajlékon hívogató bejárat, mászik rá a csengő. A megtévedt emberek bűnbocsánatért esedező lábnyomaitól kopott a kikövezett út s van néhol megtörve. Kereszt sompolyog a kapukra; az ébredés és a megváltó reggeledés ideje van.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!