A kis pulyka vokálja

Ha hozzá jövök, mindig kihűl a vágy. A szenvedély bírja tűzzel. A mókus szaxofonozik a gitárhoz és a szarvasok bősége táplál meleget e kunyhóba. Én állandóan égek a tett kezének sürgető súlya alatt, hogy Őt a karjaimban tarthassam. Ízesített sör habja várakozik a dobozban és a sípszóra rúgják a bőrt, a tizenhatosig sem tudok elfutni ép bőrrel.

Beér a védő és elkaszálja a lábam, csak a mi kapunkig el ne jusson s már a féltávon túl jár. Pemzli súrolja a szobor női kobakját, de megmosnám én is most a haját! Pusziról, csókról, érintésről is lemondok, hadd hallhassam mindössze a hangját és lássam a pillája mozgását. Üres éppen a pamlag, azonban mekkora az esélye, hogy Ő valaha ide mellém téved? Ilyen nőt a képzelet nem tud alkotni, esetleg a csodálás didergő magja.

A könyvek lapoznak az elmémben és nyitják lapozásra a kezem. Rossz oldalakon lovagolok, a fiókok is elégedetlenül perdülnek táncra. Lelökik asztalról a padlóra a századokkal ezelőtti írólapokat. Cilinder ébreszt, hogy fújt a bíró s tapadjak a képernyőre legalább fél szemmel.

E vidéken sosem hullik le az utolsó hó, de nekem se kötelező itt örökké dekkolnom. Csakhogy a tél mindig az Ő hangját fújja erre, egy deka saját tréfát nem szórtam még a fejére. A kardok dupla fedezékből szólítják az ingemet, ideje odakint fáért loholnom. Attól még nem fogok klír samponnal súrolni csinos fejet, de legalább meleg lesz.

Most én megyek utána vagy elsiklik szánján az óriáskerékhez, viszont szereti a telet! A fürdő vizét melegen tartja a kandallóban lobogó tűz. Engem a szemében és léptekkel loholó láng érdekel. Amint kinyílik az ajka, az bennem jó időre minden gondot elűz.