A hold kórja

Én nem félek a nőktől. Őket féltem magamtól. A veszélytől, amit vállalok. A nőket óvom az alvilágtól. Péter sem árthat már nekem, a lánya nem volt a számára fontos?

Bandához érkezem, hogy plazmát biztos kezekben tudjak bűnözői körök helyett. Ketten pályáznak az éjszaka ura címére, csak én mindkét lókötőt semlegesítem. Nem lehet az övék a veszélyes töltet, nem hiányzik e városba egy újabb bűnszervezet. E kettő közül az előbbi szovjet vizeken halad és ne spricceljen a hópehely.

Az életem az éjjelé, a lelkem az igazságé, a szívem a nőké és a bátorságom az üldözött férfiaké s családjaiké. Érinteném már bátran a hölgyeket egy vacsorára, de még Ő ott fent növekszik. Nekem nincs fegyverem, csak az eszem valamint hozzá az ügyességem. Ez nem a szerelem meg a gyengédség ideje, hanem a harcé.

Jobban el vagyok fáradva lelkileg, mint egy portyán bolyongó gepárd. A csajok tapadnak rám, mint éji lepke a petróleum lámpa fényére a magányos s elhagyott bányában. Mindig a nevemet kérik, az egyik szemfüles lány meg kifüleli a keresztnevem. Szerencsére a másikra nem kérdez rá.

Az én hazám a kosz és az örökké bizonytalan remény. Asszony szívja a pálcáját, éppen nem settenkedik sehol sem sarkokon a halál. Rám ripakodik, hogy árnyakat üldözök. Most tüstént felmennék az ágyához romantikázni, de a gaz körök a pihenés szót nem ismerik.