A Halászlé fővárosa

(Ez még piszkozat! Egy előző költeményemet kívánom felturbózni vele!)

Talpalok a mezőségen valahol és város emeli nekem a kalapját.

Szép az az 1696., fű beszél hozzám.

Tiszta az ég és jön velem a nap.

Túrabot meg hátizsák valahol előttem és kötöget egy legény.

Elém fárad, hogy beszélhessen.

Innen kezdte útját a múltban s nem akart ő világot járni.

Csak kalandot!

Egy egyszerű szabólegény a társam,

de csak sejlik az alakja.

Nem vagyok legalább egyedül!

Jelky András a becsületes neve! Szól felém bemutatkozása.

Menjünk tovább! Hol vagyok?

András tesz egy kitérőt emlékművéhez,

hogy utána egy tányér halászlével hozzám vissza térjen.

Hosszú mesébe kezd 

és feltárul előttem a Kincses Bácska múltja. 

Párat dobbant nekem most botjával és mutat,

rövid időutazás minden egyes szegletéhez a városnak,

hogy milyen volt régen.

Egy utolsó, nagy dobbantás, hogy láthassam,

hogyan nézett ki a török hódoltság idején.

Ha találkozni szeretnék vele, 

minden évben vissza tér ide a születése napján,

a szülői házhoz.

Alakja most a semmivé foszlik,

de előtte búcsúzik.

Hát ez meg mi a kutya - macska itt előttem?

Ez a főtér lehet, 

mert magasodik nekem a Szentháromság szobor.

A négylevelű lóherén járok 

és mögötte a tűztorony!

/Tüzet már nem kell oltani, 

itt nézelődni kell

és jó messzire el is lehet látni innen!/

Fogyasszuk el azt a halászlevet itt a kezemben.

Csak pár kanál, mielőtt kihűlne!

Mintha úgy mondta volna András, ez iskolaváros is egyben.

Nemcsak a nemzetek találkozó helye!

Kettő szálloda, öt diszkó. Jártam ám én itt most pár felé!

Kék és sárga zászló a kilátónál,

valahol meg kellene szálljak éjszakára.

Elcsábulok a körút keleti irányába 

és ez a Kispest azt súgja nekem: 

a park erdő meg fog felelni nekem!

A városközponttól messze van az igaz,

de itt csak a természet hangjai vannak velem.