A csend pihenne? 2. - Az elhullott Aranyszív

A tűz nem hányja a lávát, a hegyoldal csöpög a gyászban. Délen a mi ügyünk keveri tovább a kártyáját? Csak füstöl a kürtő, száradó tufa a lábaknál.

Gőzölgő lángok és reménykedő, éledő zsarátnokok kapaszkodnak a szerelem füstölő ágain. Megégett a fa, de még él a gyökere? Botra támaszkodik fel öregesen a törzs teste.

A szigeten Palermo házai nyitják az ablakokat. A harcnak még nincsen vége, de csitult indulatok nézelődnek. A vér ontása elfáradt, az aranyfa hárfán gyakorolja az ének szavát.

Egy fészek méhének gyümölcse nem úszik többet, a szikla alján hullámokba veszett. A főnök húgának tekintete párnán pihen, a zárda rácsain belül kezd új életet. A tárak ropognak, de nincsen töltény.

Róma komor, Nápoly vidám bajsza körül összeülnek a tárgyaló szavak. A szervezet vissza nem vonul, de elcsendesül. San Marino és Milánó a hűvös fal partjaira hajukat rázva kiülnek a szelet hallgatni egy karosszékbe.

A csizma szára szirénázik, a rabló nem lett pandúrrá. A zászló elfekve áll díszőrséget. Terhes, mosolygó asszony vonul fel a várban esküvőjéhez. Magas a torony. Fegyverek a zakók mögött, de a férfiak állnak s nem tüzelnek. Indul a nászmenethez s csokor adásához a zene. A forróság szenvedélyes s indulnak a szorult levegőből előre derűben, a vidám léptek.

Az aranyszív ládában utazik, de új főnökhöz s új célokkal? Az utcák csendesek, de megtelve élettel és gyerekzsivallyal.

(La Piovra:A Polip)