Körök

Moladori•  2015. július 31. 10:21

A temetőkben mindig fúj a szél. Talán nem is légáramlatok ezek, hanem a már elköszönt lelkek üzenetei, amelyek már sosem jutnak el az élő fülekhez. Nyugtatják és simogatják az életbe belezavarodott, fájdalmas, űröktől tátongó szívű szeretteiket, de csak azt érik el, hogy azok összébb húzzák magukon a kabátot.

Feketébe öltözött emberek kis csoportja gyülekezett a ravatalozónál. Ruhájuk színén kívül semmi sem árulkodott gyászukról, csendesen, de ugyanolyan hétköznapi dolgokról beszélgettek, mint mindig. Néhány gyerek is álldogált a felnőttek között és talán ez volt a legszokatlanabb.

Egy ősz hajú, szemüveges férfi intetésére a lecsukott koporsót kihozták a ravatalozó elé. A férfi megköszörülte a torkát és megszólalt.

 - Kedves barátaim, ismerőseim! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy végső útjára kísérjük Fignar Bulilik-et. Mivel nem tudtuk kideríteni, milyen felekezet híve volt, úgy gondoltuk egy rövid beszéddel búcsúzunk tőle.– Itt hosszabb szünetet tartott, mintha nem tudná mit is mondjon. Sóhajtott, majd folytatta: – Beszédemre készülve rájöttem, hogy igazán semmit sem tudunk róla.

Az emberek közül többnek furcsa lenézéssel teli grimasz suhant át az arcán. Fignar-t mindig is „a falu bolondja”-ként emlegették. Pontosabban „a falu félbolondja”-ként, hiszen időnként meglehetősen értelmesnek tűnt, máskor motyogott mindenféléket. Valami körforgás és ritmus volt a mániája.

 - Körbekérdeztem hát közösségünk jó néhány lakóját, mit tudnak róla. Volt, aki feltételezte, hogy háborús hős, csak belebolondult a borzalmakba, amiket látott. Egyesek tudni vélték, hogy híres táncos volt, akit a siker, majd az azt követő sikertelenség tett tönkre. Megint mások azt gondolták szép feleségét és gyermekeit veszíthette el valahogyan és ez a bánat sodorta felénk. Ha másban nem is, mindenki megegyezett abban, hogy Fignar Bulilik sokat szenvedett ember volt, de boldog, mert már nem nyomasztották azok a gondok, amiket mi nap, mint nap megélünk. Sajátos világot talált ki magának, amiben nem volt helye másnak, csak a gyermeki játékosságnak és nevetésnek. Bölcs nagyanyám mondta mindig: „Azok tudnak igazán nevetni az életen, akik látták annak legszörnyűbb mélységeit is. Akik túlélték a legnagyobb borzalmakat, az élet apróbb nehézségeit már kacagtatóan könnyűnek érzik.” Talán így volt, talán nem. Lehet, hogy Fignar Bulilik előttünk oly titokzatos, megközelítőleg hatvanegynéhány éve tele volt sikerekkel vagy nehézségekkel, de mi ezt már sosem tudjuk meg. Úgy őrizzünk meg emlékünkben, amilyennek mi ismertük őt. Túlságosan is az érzelmei vezérelték, gyakran ölelt meg másokat, minden különösebb ok nélkül. Hangosan nevetett és legkedveltebb elfoglaltsága volt, hogy gyerekekkel játszott. Köröket rajzolt velük a porba és mesélt nekik órákon át.

Egy szőke, nyolc év körüli kisfiú bújt elő szülei mögül, hogy jobban lásson. Jól ismerte és szerette Fignar-t. Emlékezett a meséire, amikben legfontosabb gondolat a szeretet volt.

- Fignar mindig azt mondta nekünk, hogy az élet egy kör, ami ritmikusan forog és mi eldönthetjük kerékbe törjön, vagy teljessé tegyen. - mondta ki hangosan, mindenki legnagyobb meglepetésére.

Első pillanatban sápadt döbbenet suhant át az arcokon, amit az értetlenség rövid hulláma követett, majd megérkezett a nevetés. A legtöbb ember, ha nem ért valamit, akkor nevet ilyen zavartan és sután. Mintha a nevetés könnyűvé és érthetővé tenné a világot.

Az önmagához őszinte emberben nincs meg ez a zavart szégyenlősség. Így a kisfiú sem foglalkozott ezzel. Azt tudta, hogy jó barátjuk, Fignar nincs többé, és el akart tőle búcsúzni.

Cigánykereket hányt, ahogy barátja tanította, kilépett a helyzetéből, bele egy lendületes körbe, aminek a közepén egyetlen másodpercre a feje tetejére állt a világ. Az ég a lábai alatt hevert, és fent a földi lét lett a cél.

A felnőttek értetlenül néztek, de a többi gyerek, gondolkodás nélkül követte a mozdulatot. Mikor a kör végén visszaértek, nevettek, tiszta szívükből. A szívük elindult és a szél megállt.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Donkanyar2017. február 8. 21:19

Remek írás,nagyon tetszett ! Gratulálok !
Szeretettel:

Attila