illó puncíner

Egyszer, nem is olyan messze innen, Valahában történt. Csodás világ volt, a katéterek csövei sárgán buzogtak az indián nyarat is csúfolva. A véredények forrón, vörösen doboltak az erek falán. Minden az életről szólt, az erekciók az égig nőttek, s harsogtak az orgazmus fanfárok szerte az országban, a kontrollok a börtönben hűsöltek, beletörődve sorsukba. Hisz egy kontroll hogy máshogy tudta volna viselni sorsát, ha nem nagy-nagy önfegyelemmel.

Két jóbarát, kik csendes éjszakákon annyit beszélgettek egymással, végre elhatározták, hogy találkoznak, s merészen - az első szembenézés villanypásztorával a hátuk mögött - ellátogatnak a vidékre.

A Peremvidék furcsa volt, rejtélyesen zöld, mohás, párnás ösvények. Itt már láttak lelohadó farkasokat is, jajveszékelő elhagyott némbereket. De ki hitt volna a vadaknak, minden olyan kerek, trapistasajt ízű volt, tökéletes, a róka és a holló vágyakozással meredtek a levitáló csodára, nyáluk összefolyt, patak szelte át a vágyak tompa vidékét.

Ni, magas szőkés fiú volt, kéklő szeme, szeplős arca teli kérdéssel. Hil, barna volt, akár a bánat, szeme kerek, csodálkozó, Ni minden kérdésére tudta a választ.

A két barát tetszett egymásnak, csukáik átszelték a patakot és elindultak a hegy felé. Elértek egy táblához, mi a meredély lábánál állt: Nothing Hill.

Hil kihúzta magát. Ez nagyapám birtoka volt - mondta Ninek. Akkor még Sehonnaik voltunk és még tellett egy lágy l-re a keresztségben. Ma megkopott örökségemmel tarsolyomba válaszolok az olyan csacskáknak, mint te itt.

Ni elfogadta az ésszerű magyarázatot, hirtelen nem is tudott semmilyen kérdést feltenni, hát nyugodtan elindultak a kaptatón felfelé. Szívük lassan zihált, útjukat nem keresztezte kacskaringyó, sehol egy teremtett lélek, annyi sem volt.

Már bent jártak mélyen az erdő gyomrában, amikor egy bájos jelenségre lettek figyelmesek. Jött valahonnan, még a valahai csillámporral arcán egy lány. Öl volt, mellette szaladt Eb. A lány szinte repkedett a kutya mellett, tudta, hogy nem veszíthet, nem úgy, mint amikor elhagyta a Kósza Numerát, a legkedvesebb állatát. Kiplakátozták ugyan, tíz kicsi bűnjel is mutatta merre jár Őkelme, de Öl soha nem látta viszont.

Eb csóválta farkát, örült, hogy most ő lett Öl örök társa. Felhúzott bajusszal, kicsit megcsillantva szemfogait kacagott Nire és Hilre, kik szuszogva állták útjukat.

A lány gyönyörű - gondolta a két barát. Csacsogott, kérdezett és felelt is... összezavarva a Kérdezőt és a Felelőt. A fiúk megbolydulva állták Öl pillantását, Ni válaszolt, Hil kérdezett... suta táncuk borzolta Eb idegeit.

Ezek is olyanok, mint Kósza Numera lehetett - mondta az Eb Ölnek, majd rávetette magát a két ifjúra. Szakadtak az inak, a vesék roppantak foga alatt, az epétől köpködött a kutya, de biztos, ami biztos, neki vigyázni kell Ölre, szent kötelessége megvédeni.

A lány nem tudott mit tenni, még egy szende mosolyt küldött a szétfröccsenő tekinteteknek, hagyta, hogy ruhája szélébe markoljon egy leszakadt kar, s akkor sem haragudott, mikor egy izmos formás vádli gáncsot vetett és lehuppant a földre. Onnan nézte a porból, ahogy repkednek a testek, a Kérdések és a Válaszok szanaszéjjel.

Mikor elhalt minden zaj, leporolta magát, halomba hányta a rajongóit és friss csillámport lesodorva szemhéjáról csak ennyit írt egy kőre: Nihil. Hogy kik voltak ők, s melyik-melyik, nem érdekes már, itt nyugszanak, a kérdőjelek és pontok még sokáig visszajártak a szedett-vetett sírhoz.