illó puncíner

Félek, most aztán félek.

Félek a sötéttől.

Egy darabka letört a menybolt

Pereméről, és azúrkék pora,

mint hajnalban az eső,

homlokomra szitál.

Mit vár a Teremtő?

Búcsúzunk tőled, H.B.

Béla bá, füstös ízzel jöttél, korai bánat marta testtel, éjfélkor tűzijáték szívű trombitások üvöltötték füledbe:

Térj haza, atyád fülébe suttogd titkaid!

Asszonyod, Margit, fiaid Béla és Péter már nem hallják szavad. Kisfiús mosolyod  Miklós öcséd retinájába égett, lehunyt szemmel felrémlik a flaszteren guruló labda pöttye, karcsú bokád erős rúgása után a csörömpölés.  Szép volt fiam – mondta az üveges. Te is voltál gyerek. Örök gyerek.

Csibi, finom volt a leves – s már sercent a gyufa.  Együtt szívtunk néha, te tüdőre, hogy karcoljon a szív bakelitjére szomorú sanzont, szertartásosan, pöfékeltem veled, s közben mély titkaimról meséltem . Tanácsot adtál, meg meleg levest. Csodapofa voltál. Kék szemed mélyre festetette a vihar, olyan voltál, mint a Moby Dick kapitánya. Menned kellett, örökre menned. Csináltál lajtorját, kerítést, könnyet. Mester voltál, a megbántás és a megbánás mestere.

Rokonok állnak itt, eljöttek hozzád. Kicsit későn – mondom.

Talán ha többet beszélgetünk, ha többet mosolygunk össze, ma szidhatnál bennünket – tovább. Szeszgőzbe mártott pamaccsal törölted arcodról a keserűséget. Szélesvásznú álmokat most nem vetít a képzelet, a düh és fájdalom megbénít bennünket, táncos lépteid nem halljuk az Isten oldalán, sajnáljuk magunk. Mindenki csendben, a halál elsuhant köztünk, s mint villamos, csengetett kicsit.

Görnyedt izzadság torkomon, fehér köntösben, hideg kórházi folyosón üdvözölt a halál.  A katéter csöpögött, akár a könny, tested lassan, drámain búcsúzott.

Itt hagytál bennünket. Étellel már nem kínálsz. A desszert, az élet maradt nekünk. A zsebpörkölt itt dudorodik az ízlelőbimbók között, nincs több pacal a gázon hagyva, nincs több virághagyma az ételbe vágva. Nincs több hiba, nincs semmi, amibe kapaszkodhatunk.

Emlékszel Gábor, te vágtad Béla haját. Fényes, erős fürtjei, akár a szőlő indái. Befonták gondolataid, s lassan májadat is a múló idővel. Büszkén viselted a karácsonyra kapott pulóvert, le se tudtuk könyörögni rólad. Titokban szerettél minket, de elárultad magad. Csináltál fából kis mozdonyt, rajzoltál karácsonyfát, terveztél cserépkályhát, mert örökké fáztál.

Fáztál, de ölelő karjaink gyakran taszítottad el. Mégis szerettek még a szomszédok is. Rád néztek akkor is, mikor nem is tudtad. Aludtál a kanapén, gyakran nappal is. Álomban éltél, de nem meséltél róla. Magaddal beszélted meg dolgaid. Miért hagytál el bennünket s magad? Csatázhattunk volna még.

A legkisebb legnagyobb lehettél volna, kegyetlen Napóleon. Legyőztél bennünket, gondosan fájdalomból szőtt takarót terítesz most didergő testünkre, te fogatlan oroszlán.

 Midőn az est, e lágyan takaró

 fekete, síma bársonytakaró,

 melyet terít egy óriási dajka,

 a féltett földet lassan eltakarja

 s oly óvatossan, hogy minden füszál

 lágy leple alatt egyenessen áll

 és nem kap a virágok szirma ráncot

 s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán

 nem veszti a szivárványos zománcot

 és úgy pihennek e lepelnek árnyán,

 e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,

 hogy nem is érzik e lepelt tehernek:

 olyankor bárhol járj a nagyvilágban,

 vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,

 vagy kávéházban bámészan vigyázd,

 hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;

 merengj a messze multba visszaríván,

 melynek emléke édesen gyötör,

 elmúlt korodba, mely miként a bűvös

 lámpának képe van is már, de nincs is,

 melynek emléke sohse lehet hűvös,

 melynek emléke teher is, de kincs is:

 ott emlékektől terhes fejedet

 a márványföldnek elcsüggesztheted:

 csupa szépség közt és gyönyörben járván

 mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:

 minek az est, e szárnyas takaró?

 miért az emlékek, miért a multak?

 miért a lámpák és miért a holdak?

 miért a végét nem lelő idő?

 vagy vedd példának a piciny füszálat:

 miért nő a fü, hogyha majd leszárad?

 miért szárad le, hogyha újra nő?

A búcsú perce int. Virágok hevernek, gyászkoszorúba feszített utolsó pislogással. Neked hoztuk. Szemeidre nefelejcs borult. Pilláid már nem rezzennek, csak a megbánás belül. Elengedünk, szép vizekre evezz, kapitány. Feleség, gyerek, unoka, menyek és egyéb rokonok:

Ágyő!

H.B., elengedünk.

Az életed kihült üveg,

 csiszolt és készre alkotott,

 hogy rajta át

 a szép halált

 szabad szemeddel láthatod,

 amint a lelked ablakát

 elállja minden földi fény elől,

 mely megbonthatná

 bensőd alkonyát.

 Magadba vagy, s csupán a fák,

 az áldott, ázott, égi fák,

 csupán a fák a híveid.

 A híveid, s te szólsz nekik,

 beszélsz nekik, s a lelkeik,

 a földben álló lelkeik

 megremegnek: - rossz ez itt!

 A fák s a tó, az esti tó, -

 A csenden át halálhajó

 dudája sír a víz alól,

 a holt öböl felé, hol állsz.

 S a gázos, lepke-könnyű lég:

 az ég, - e jelre meghasad.

 Fejed fölé bohó csapat

 fehér galamb ereszkedik.

 Te máshol élsz!

 Csodára kész tenálad minden pillanat!

http://www.youtube.com/watch?v=jeZK9BD90F4

 Minő karizma, ahogy táncol a farizma.