illó puncíner

Irodalom
Miza•  2009. december 26. 20:20

csalóka napfény

Nyújtóznak Büi Szilveszter balettoslányai mellettem. Combjuk nyújtva, az elvárás és a hattyúk tava oly keményre és csontosra marta testüket, mint mikor Istent játszva az éles késsel szépen lehántjuk a húst az oldalasról. Szétvetett lábbal, az egyik már térdrerogyva, elnyúlik a padlón a vádli, a másik láb kifeszítve spiccben, meghajol a gazda előtt. S ki piheg jóllakottan a padlón? Capa és Steinbeck. Oroszország még nem mutatta magát, csak ott rejtezik felfedezésre várva a napló oldalain. Mélykék selyem köntös fekszik a lusta kanapén, olyan mintha a nőt elrabolták volna belőle egy kúrás idejére.

Hát ilyen nálam a reggel. Csalóka napfény.

Miza•  2009. november 19. 15:22

Naptár - február újra

Február

Hóban sárnyom, kitúrt remények göröngyként cuppognak talpam alatt. Sapka alatt fő a fejem, a kocsiban túrázik a meleg, reggelente kapargatom a télvirágokat, a fém csikorog, dühöng, kezem hideg és piros, orrom nedves, egy buta kutya vagyok, hempergek neked, simogass meg!

Miza•  2009. november 18. 11:23

Naptár - február hava

Február

Fekete a hó, latyakországban élnek a flasztermagányok, húsz év se kell keseregni az olvadás miatt. Valentinoba öltözik a szerelem, a rózsaarc felderül, mint a hüttékben a fortyogó bor. Részegülten öleljük egymást, ahol a vadakat se terelik, a vágóhídra önként mennek tengerit roppantva, s nem hallik a szakadás, ahogy a bél kifakad.

(hommage Vajda János)

Miza•  2009. november 16. 21:02

Naptár - január

Január

Fenyőtüske fehér lepelben, mint tengeri hal szálkája, óriási tetemek nyúlnak az ég felé, gerincük mentén rág a Mindenség. A kéreg alatt pihen a fohász, a gyanta se sír, megfagyott már, a madarak boldogságos konfettiként hullnak alá, lázas testüket megfogja a félsz és a vársz, mély odúba húzzák s emésztik a telet a szőrös izék. Csak a rénszarvas vigyorog, mohás almon almát zabál, csillog rézbőre - áttörlöm -, s várom fiók mélyére száműzni már.

(hommage Radnóti)

Miza•  2009. november 11. 11:19

Ó, jössz-e már?

Szólok hozzátok. Barátim, félek mondani, itt lohol sarkunkban az ősz. Birkaként kérődzünk s tudjuk: a szőlő időprését megállítani büntetlenül, erjedés nélkül nem szabad. S mit tud még a nyáj? Titkos tanokat suttogni, nézni bután.

Kicsi patáim, bennünk is rejtélyek búgnak a bolhákkal versengve, ős titkok szívják vérünket. Némán, alig érthetőn:

A létet elfogadni szunnyadó békében. Embernek ez nehéz.

Igaz vagy sem? Sejtenünk illik.

Parnasszus hívságos dombjain kacagó nyájam. Mit ér az idő múlása nektek?
Fáj hallanotok: itt terül az ősz könnyű pufajkaként.

Neked első tán. Ha tudatra ébredtél. Zűrzavar zörög, mint kolomp nyakunkon. A létet fülön csípni nehéz, szökik, árad, zsírtól koszlik kezünk, ahogy elkapni igyekszünk.

Levelek peregnek, pillák remegnek, asszonyok sóhaja mosolyog rád, az égbolt megfeszül, óriási sátor, cirkuszi festett látomás.

Nézlek, kérdezlek, tintaszínű kérdőjel lebeg:

Ó, jössz-e már?