illó puncíner

Kint lenni a hideg levegőn, miközben érzékeljük a létezés nagyszerűségét - élénken mozgó állatok, dermedt növények között kiteljesedő madárbirsek, rüggyel birkózó varázsmogyorók - mellkasunkba jutó jeges szél, szétnyílt tüdőnket vékony papirosú bibliaként vagy olcsó képregényként lapozza.

A tavasz közeledte átmelegíti a vesét, kiválaszja a legszebb oldalt, s lassan bugyogó forrássá változva haladunk a szűz ösvényen.

A nyár magot érlel bennünk, féltve őrízzük, bár egyre rajzosabb a csíra, finom ágai és friss szirmai tátognak, akár éhes leányok szemérme. Napon hízlalt férfi öleli a nőt az éji rajzáskor.

Az ősz színarany lombsátorral csinál nyoszolyát a leánynak, asszonyokon piroslik a kemény férfikéz nyoma, körteízű testünket szüretelik.

Jő a tél, dunyha alá bújunk, mint nemtelen ifjak, s a test melege lassan a lelket is felolvasztja, életre kell újra a regény, s van ki lázasan mormolja a Bibliát.

Presszós múltam, ahogy folyton elharaptam a poharakat, szám soha nem sérült, csak kedélyt borzoltam.

S ha már ez a világ is szanaszét reped harapásom nélkül is, akkor még mindig forog a csirizes örömködés, az orbitális illúzió az emberből készült szappanok operáiban.

Ha már mind meghaltunk, akkor a csótányok nézik tovább, de ők is felfordulnak, az idegösszeomlás nem Isten ajándéka, mi hagyjuk örökségül nekik.

A tegnap soha nem hibás. Csak volt. Történt, imbolygott és émelygett kicsit megszülve a mát. Kacsintva a meg sem fogant jövő tejfogaira, mik ugyanúgy odvassá válnak holnaputánra.

"Reggel testünknél is meztelenebb a lelkünk", ismerkedünk a mával.

Beletaposunk a tegnapba és képzelődünk a holnapról. Csak a ma, csak az a nehéz. Mert az mindig velünk van.

(hommage Varró Dani)

Magán hentes

A magán hentes
legtaglózza a
magányt,
hát így lett ő
a magányhentes.
Minő hivatás!