illó puncíner

fogkefélés
milyen pasztával?
hogy ne rohadjon
el a lélek,
cserélhető fejű,
mely nem ígér
szerelmet,
csak míg merészen
súrol és izgat
az a fej.

Nyújtóznak Büi Szilveszter balettoslányai mellettem. Combjuk nyújtva, az elvárás és a hattyúk tava oly keményre és csontosra marta testüket, mint mikor Istent játszva az éles késsel szépen lehántjuk a húst az oldalasról. Szétvetett lábbal, az egyik már térdrerogyva, elnyúlik a padlón a vádli, a másik láb kifeszítve spiccben, meghajol a gazda előtt. S ki piheg jóllakottan a padlón? Capa és Steinbeck. Oroszország még nem mutatta magát, csak ott rejtezik felfedezésre várva a napló oldalain. Mélykék selyem köntös fekszik a lusta kanapén, olyan mintha a nőt elrabolták volna belőle egy kúrás idejére.

Hát ilyen nálam a reggel. Csalóka napfény.

De szád már ki
is cserepesedett,
ha nem éri a nyál
bősz rohama,
lustán nyújtózik
a nyári hold a
körömágyban,
papucsodból
kikandikál a
csöppnyi ujj.
A sarok lassan reped,
ha mindig csak
betontengert
nyaldos a talp,
sós mandula nem
idéz mediterrán
nyarat, a szél
fodra nem hajt
semmilyen vitorlát.
Szélcsend. Szomj.
Gurguláz az
utolsó csepp.
Landol a flaszteren.
Mini tengerként
a kiköpött valóság.

Világból kisikló sítalpakat éreztem a bőrömön, s engedve a gravitációnak süppedtem bele a méregdrága bőrszékbe, amit kényes derekamhoz állítottak be. Havas szél, jéghideg sziklaperemek, képzelegtem, magam voltam a mozdulat, mit egy idegen nő keze csinált rajtam, szent voltam, áldozat, aki megadja magát, Istennek s e nőnek adtam testem.

Soha nem takarózom be, elfelejtettem fázni, tizenöt éves korom óta furcsa borzongató forróság jár át, pedig nem történt akkor semmi különös, érzékeny pontommal már meghitt barátságban voltam tinimilliárd pillanat óta, tudod, az igen nagy idő, a pillanatot megélni, eszmélni. Leírhatatlan, tűhegyni időkapszulák ezek, s e nő száműzni akarta magabiztosságom.

Átadtam magam, s míg törölgette arcom a selyemmel, hernyóselyem volt szőve álmaiba, addig borzongtam kicsit, s mikor lehűtött furcsa anyagaival lángolni kezdtem, s lüktetni, védekeztem a behatolás ellen.

Színes, vidám sítalp lettem, s felkaptattam orrom nyergén, egészen az íves vonulatig, a kiserdőben szétnézve láttam a nőt, ahogy áttetsző ruhában közelít felém. Lesiklottam, de már ő voltam, keze teafaolajtól volt édes, részegítő mámor fogott el.

Gyorsan felocsúdtam, mikor felém hajolt, éles fénnyel világított arcomba, s visszatértem a bőrszékbe, ahova önként feküdtem. Ő gyötört, keresztes lovagnak képzelve magát a dicsőségért, az aranyért, minden sejtemet átvizsgálta, megtisztította a mocsoktól. De én soha nem voltam tisztátalan, gondolataim mindig belső kényszer, a szabadság kényszerűsége miatt születtek, ragyogtam. Azt természetesen viseltem, hisz mi dolga lehet egy fiatal nőnek, mint megélni a szépséget, triviális tényként éltem meg a hódítást, a tetszést.

Ott kattogtak testemben szavai a tisztaságról, az ételekről, a vízről, melyből nem bírok eleget inni, hogy átmossam testem, rítus ez már, ahogy meg akarnak szabadítani a gondolati salaktól bennünket.

S akkor kicsit megnyugodtam saját esendőségemet érezvén, tudtam, hogy szeretem őt is, áttetsző ítéletosztó blúzában is, szíve torz és teste finom formáival együtt.

Ő volt a a balanszírozó szörnyeteg, a szeretet különös megnyilvánulása.

De egyet nem bocsátok meg, ahogy államhoz ért. Olyan gyengéden kezdte sodorni, hogy éreztem, kicsirázik a gyönyör bennem, s átszakítja kezeit, s a lámpa mellett eloson a mennyezet felé, áttörve a födémet jutok a mennybe.

Úgy sodort, ahogy melegítem forró éked kezemmel, s nyitod ki apró szádat, síkos teafaolajt permetezve rám, hogy még, még, s szentből istennővé válok örök időkre, pedig csak azt teszem, ami a dolgom, szeretlek.