illó puncíner

Május - idő zivatar

Pulpitusán vesztettek a bölcsek, görcsös ragaszkodás a trónokba, eresztékek inognak, ahogy a méretes hátsó az ülésbe szakad, macskakő szalad a felszedés elől. Társaságok adót vallnak, szemérmesen hallgat az off shore-ba nyomott brigád, csilingel a tavasz, a zseb ásít, alamizsnát kotornak az ebek a záróvonal csókáinak, ablak lehúz, huszas int búcsút mocskos kézbe landoló reménnyel: Hogy áll a hajad? Igyál! - mondom este a hűtőt kitárva, dobozos sör kattog, tikktakkol a magány.

Tavaly ősszel ismerkedtünk meg. Borfesztiválon. Van abban valami végtelenül perverz, ahogy itatják az embert. Ketten, ecsetelve mindkettő a saját borának zamatát, figyelve közben, hogy hullok szét, s lassan kezelhető leszek, emészthető.

Évfolyamtársak voltak az egyetemen, sőt szobatársak a kollégiumban. "Vidéki" mindkettő. Egy magasak, szépek (igen), okosak. Egyik az ország legjobban felszerelt, fiatal borászatának vezetője, cikkeznek róla, tehetség a javából. A másik a saját gazda(g)ságát vezeti, hasonló eredménnyel, az ő borai eljutnak hozzátok is némely áruház és benzinkút, nívósabb étterem ajánlásával.

Néha választani kell. Nem sikerült.

Elgyöngültem a saválló acéltartályok mellett. Az a gyengém. A savanyú akarás, a cefreszag, az ipari romantika. Temperált szenvedély.

A szüret elkezdődött.

Január

Fenyőtüske fehér lepelben, mint tengeri hal szálkája, óriási tetemek nyúlnak az ég felé, gerincük mentén rág a Mindenség. A kéreg alatt pihen a fohász, a gyanta se sír, megfagyott már, a madarak boldogságos konfettiként hullnak alá, lázas testüket megfogja a félsz és a vársz, mély odúba húzzák s emésztik a telet a szőrös izék. Csak a rénszarvas vigyorog, mohás almon almát zabál, csillog rézbőre - áttörlöm -, s várom fiók mélyére száműzni már.

(hommage Radnóti)