illó puncíner
Vágy óda
Verset írok.
Pótcselekvés, a farkamat mégse
verhetem ki, mert nincs.
Barlangtestedben óhaj lak,
sóvárgás, vágy óda.
Nincs farok. Cica van.
Cicabajusz, cicabajok.
Neked dobok egy kis
klasszikust, jutalomfalat
gyanánt, hogy gondolok rád, sokat.
Ott bolyongsz a
Visszautasítottak Szalonjában.
A színpadra meredsz,
meghatódsz, tapsolsz talán.
Fellélegzel, másnak is van baja.
Playback. Tükrök és trükkök.
Cicabogár, ezt mondhattam volna
neked, de most már késő.
Mézben főtt foghagyma, meg ilyesmik.
Horatiusnak rossz napja van.
Nekem is. Még gyászbaszásra se
futotta, pedig az ilyenkor dukál.
Szakítás után úgy illik.
Sírni kicsit, nyavalyogni,
visszakóvályogni, megbánást
mutatni gyávaságból.
Ahogy hajtogatod a pinát,
néha eszedbe jutok.
Bosszút állsz, mint kis
Faludy Hitleren.
Pedig nincs háború.
Csak hideg van, hideg.
Átrendeződtünk, te oda,
én maradtam, magamnak.
Téged félt a világ, szegényem,
terít rád nagykabátot óvón.
Meztelen vagyok, egészen.
A bosszúvágy melegít,
ez csupán az egyensúly
miatt kell, hogy ne érezzem
úgy, kicsi adym, hogy
tán soha se szerettél, bár
minden versed belőlem fakadt.
Leveszem rólad feledésem
gazdag úrpalástját.
Most látlak, de nem tisztán.
Keveset hazudsz, csak
megélhetésből, nem feltűnőn.
Szavaim magömlések,
üres magtárban porba
hullott szemek. Halott,
egymásra borult alany
és állítmány, a vonagló
jelzők sikítva menekülnek
a reménytelenség elől.
Ha beengedlek a szívembe,
ott ragadsz örökre,
összenőnek az aortáink.
S a párzó mozgás is más lesz,
mint előtt volt, más minőségben
lüktet farkad bennem.
Az a magány utolsó harangja lesz,
az oxitocin szerelmet lehel belénk,
s tán életet.
Újra.
Gyászbeszéd
Félek, most aztán félek.
Félek a sötéttől.
Egy darabka letört a menybolt
Pereméről, és azúrkék pora,
mint hajnalban az eső,
homlokomra szitál.
Mit vár a Teremtő?
Búcsúzunk tőled, H.B.
Béla bá, füstös ízzel jöttél, korai bánat marta testtel, éjfélkor tűzijáték szívű trombitások üvöltötték füledbe:
Térj haza, atyád fülébe suttogd titkaid!
Asszonyod, Margit, fiaid Béla és Péter már nem hallják szavad. Kisfiús mosolyod Miklós öcséd retinájába égett, lehunyt szemmel felrémlik a flaszteren guruló labda pöttye, karcsú bokád erős rúgása után a csörömpölés. Szép volt fiam – mondta az üveges. Te is voltál gyerek. Örök gyerek.
Csibi, finom volt a leves – s már sercent a gyufa. Együtt szívtunk néha, te tüdőre, hogy karcoljon a szív bakelitjére szomorú sanzont, szertartásosan, pöfékeltem veled, s közben mély titkaimról meséltem . Tanácsot adtál, meg meleg levest. Csodapofa voltál. Kék szemed mélyre festetette a vihar, olyan voltál, mint a Moby Dick kapitánya. Menned kellett, örökre menned. Csináltál lajtorját, kerítést, könnyet. Mester voltál, a megbántás és a megbánás mestere.
Rokonok állnak itt, eljöttek hozzád. Kicsit későn – mondom.
Talán ha többet beszélgetünk, ha többet mosolygunk össze, ma szidhatnál bennünket – tovább. Szeszgőzbe mártott pamaccsal törölted arcodról a keserűséget. Szélesvásznú álmokat most nem vetít a képzelet, a düh és fájdalom megbénít bennünket, táncos lépteid nem halljuk az Isten oldalán, sajnáljuk magunk. Mindenki csendben, a halál elsuhant köztünk, s mint villamos, csengetett kicsit.
Görnyedt izzadság torkomon, fehér köntösben, hideg kórházi folyosón üdvözölt a halál. A katéter csöpögött, akár a könny, tested lassan, drámain búcsúzott.
Itt hagytál bennünket. Étellel már nem kínálsz. A desszert, az élet maradt nekünk. A zsebpörkölt itt dudorodik az ízlelőbimbók között, nincs több pacal a gázon hagyva, nincs több virághagyma az ételbe vágva. Nincs több hiba, nincs semmi, amibe kapaszkodhatunk.
Emlékszel Gábor, te vágtad Béla haját. Fényes, erős fürtjei, akár a szőlő indái. Befonták gondolataid, s lassan májadat is a múló idővel. Büszkén viselted a karácsonyra kapott pulóvert, le se tudtuk könyörögni rólad. Titokban szerettél minket, de elárultad magad. Csináltál fából kis mozdonyt, rajzoltál karácsonyfát, terveztél cserépkályhát, mert örökké fáztál.
Fáztál, de ölelő karjaink gyakran taszítottad el. Mégis szerettek még a szomszédok is. Rád néztek akkor is, mikor nem is tudtad. Aludtál a kanapén, gyakran nappal is. Álomban éltél, de nem meséltél róla. Magaddal beszélted meg dolgaid. Miért hagytál el bennünket s magad? Csatázhattunk volna még.
A legkisebb legnagyobb lehettél volna, kegyetlen Napóleon. Legyőztél bennünket, gondosan fájdalomból szőtt takarót terítesz most didergő testünkre, te fogatlan oroszlán.
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
minek az est, e szárnyas takaró?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
A búcsú perce int. Virágok hevernek, gyászkoszorúba feszített utolsó pislogással. Neked hoztuk. Szemeidre nefelejcs borult. Pilláid már nem rezzennek, csak a megbánás belül. Elengedünk, szép vizekre evezz, kapitány. Feleség, gyerek, unoka, menyek és egyéb rokonok:
Ágyő!
H.B., elengedünk.
Az életed kihült üveg,
csiszolt és készre alkotott,
hogy rajta át
a szép halált
szabad szemeddel láthatod,
amint a lelked ablakát
elállja minden földi fény elől,
mely megbonthatná
bensőd alkonyát.
Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, égi fák,
csupán a fák a híveid.
A híveid, s te szólsz nekik,
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: - rossz ez itt!
A fák s a tó, az esti tó, -
A csenden át halálhajó
dudája sír a víz alól,
a holt öböl felé, hol állsz.
S a gázos, lepke-könnyű lég:
az ég, - e jelre meghasad.
Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.
Te máshol élsz!
Csodára kész tenálad minden pillanat!
Szárnyalás
Combok lágy cuppanása
húsba vágyó álmok ollóként vagdalkozó vágyaklibabőrbe csomagolt csodálkozásszőrtüsző ellenálláshúsba húzódott pihepaplana gázláng lusta kékjeelviszi messze a romantikátlevesbe zuhannak az álmok.Vérnarancs
Csuprom nyoma alszik az asztalon.
Vérnarancs filtere aszalódik,
kiflivég a padlón.
Elvérzett reggeli.
A fák egymásba borulnak,
sátruk felettem iskolába menet.
A köpeny nejloníz, a táska
diplomata, kaucsuk színű,
akár az ugató kutyák a kerítés mögött.
Tacskó lábam után kap,
sajog a seb. Tornadressz és
frotír zokni, zuhany alatt folyik a vér.
Felmentést kapok.
Csempe falán matricák, cicák a képen.
Ilyet akarok. Anyám pasztellkrétával
kezében színeset álmodik falamra,
macska csíkok dorombolnak éjszaka.
Csöd van, macskák az ablakban sorban,
a takarón kihűlt kontúr,
vérnarancs tea az asztalon.
Tollal karcoló
Tollal karcoló a jeges
megsemmisülés egén,
lágy S a szenvedély
halálkanyarán.
Kapálóznék, beléfulnék
ha rámszakadsz, nem
lennék más, mint egy
rianás a tudat jegén.