Rika

Legyen éjjel vagy legyen akár nappal,

Leomló alkonyat vagy pirkadó hajnal.

Köröttünk lehet magány és sűrű bánat,

Tekintetem percei mindig megtalálnak.

Reggelente kócos tükröm mosolya

Az ajkaidon csillan vissza rám,

Nappalom szélkeringő gondolata

Feléd húz, téged vágyón kíván.

Az alkonnyal hozzád simulok,

Akkor megérintem lelked,

Szíved ritmusából érezni fogod,

Ott lüktetek benned.

A gyönyörű éjjelben megannyi a bánat,

Ne adjunk több fájó könnyet a világnak.

Lángoljon az öröm benned és bennem,

Hisz itt vagyunk, együtt, csak mi ketten.

Emlékszem arra a tavaszra,
Testemben kihűlt vágyakra,
Megtört keserű szívemre
Álomtalan üres lelkemre.

Ugyan úgy kelt a hajnal,
Hidegen süvöltő zajjal.
Eltűnt a város mögöttem,
Utolsó vágyam követtem.

Nem bíztam és nem hittem,
Csak hagytam had vigyen
Ragadjon magával a hév,
Ez volt az utolsó esély.

A város zaját elhagyván,
Messzi tájakon suhanván
Egy idegen szólt hozzám
Némán, a mosoly hangján.

Hangjában gyengédség
Lelkében édes béke
Szemeiben tükröződött
Szívének tűzörvénye.

A világot mint lyukas garast
Úgy dobtuk a semmibe.
Hittünk egymás szívében,
Hittünk a szerelemben.

Elillantak az évszakok.
Nyár az ősz a téli fagyok.
Napjaink könnyekkel folynak,
De tudjuk, szebb lesz a holnap.

Egymásba szőtt kezekkel,
Hittel és reményekkel
Így várjuk az új tavaszt,
Hogy eljön, s örökre itt marad.

Felolvad majd minden bánat,
Mint viasz a gyertyalángban,
Mint jég a napsütésben,
Mint szív a szerelemben.

Hallgasd a nyugvó nap szavát,
Miként hívja sugaras hangján
Az ébredő holdat, s altatódalán
Hogyan borul aranyba a világ.

S meghitt, lágy sötétben
A kóbor szívek összeérnek.
Táncuk szikrázó csillagok alatt,
Vággyal telt szerelmes gondolat.

Táncoltunk a víztükör felett,
Átléptünk ezer és egy életen,
Már túl sokszor búcsút vettünk,
Hát ébredjen e hajnal bennünk.

Nem fáj az mi nem vagyok,
Nem kínoz mi lehetnék,
Csak szeretni szeretnék.
Halkan súgni a szót szeretlek
És megérinteni a kezedet,
Szívemhez húzni,
Érezd ahogy dobban,
Napról napra jobban.

Mély-talányos éjeken
Hajszol ez a vágy
És értetlen az ész,
Lám nem érted még
Hogy szívünk oly vezér,
Kinek hangja vérrel ég,
Kardja körül láng lebeg,
Sebzése a szerelem,
Gyönyör, mámor, gyötrelem.

Ha ég hát égjen,
Ha fáj hát fájjon,
Oh gyönyörű álom,
Ne ébredjünk soha.
Bár sorsunk még mostoha
Szívünk nem ostoba,
Mi eggy, az egymásra lel
És gyöngéd szerelemmel,
Elűzzük a bús magányt.

Kicsit talán még fáj,
Kicsit talán még félek,
De akkor is, százszor is
Szeretlek téged.
Ez ostoba lány
ki előtted áll,
Tán nem változik soha,
De szívében csoda
születik ezer.
Ha neked elég
S ez kell,
Csak hallgass kicsit.

Ha zokog ne szánd,
Erősen tartsd,
Lásd, megnyugszik hamar.
Ha reszketne
hát gyöngéd légy,
Te legyél szívében
az angyali fény.
Fényben remény,
Reményben hited
S ha alig hiszed,
hogy hiszem szavad,
Kicsit légy most hallgatag.

Olcsó költőnek
Tünemény múzsa,
Szerelmesnek
Édes titokrózsa,
Hontalan szívnek
oltalom s menedék.
S nincs szó mely lenne
oly bátor és merész,
Tiszta, igaz és egész,
Mely oly lágyan szólna,
Mint angyalszíved
égi-hárfa húrja.

Látom lelked olykor
Vérző rózsabimbó,
Tépázott szirmai
Mint megannyi pillangó
szétrebbennek,
s keringenek
ég és föld között,
s ha álarcom mögött
érző szívet találsz,
ha kertjében leszállsz
s otthonra lelsz benne,
ültessünk virágot a végtelenbe.