Minek_nevezzelek_ma

Tudod, volt már, hogy engedtem, 

felemésztett a düh.

Megfogadtam, soha többé! 

Csak olyat fogadok be, amit irányíthatok.

Az élet tett róla, hogy ne így legyen. 

Átszivárgott rajtam, mint a napsütés az ujjaim résein, 

ahogy takarnám el a szemeim, hogy lássak a sötétben.

Tízezer darabra törtem, mint Tisza- parti homokvár.

A legkisebb szellő is elfújja a hamvakat.

Mit tartsak egybe, folyik ki a kezeim közül a lelkem.

Nem maradt erőm az ellenálláshoz.

Találkozunk a labirintus végén.

Keress meg ott mindennek a közepén.

Az ébresztő beállítva, egy ringatag melegség a szívem körét táplálja. A várakozás öröme, 

mint a napkelte vörös csíkjai a felhőim alatt 

a mosolyom ajkaimon, ha akarnám se tudnám lefesteni. A telefon rezgése előtt már egy órával ébren forgolódom. Játszom a képeket a fejemben, mit mondjak, hogy mondjam el, milyen szavakkal írjam le, ami megközelíti, de nem nyírja ki a helyzetemet.

Tikk- takk, s itt az idő koncentrálnom kell a feladataimra: fogmosás, szépítkezés reggeli rutin. Pipa, pipa, pipa.

Na persze ilyen reggeli rutin ritkán adatik.

Csak nehogy elkéssek 7 előtt 30 perc egy utolsó simítás a szemhéjtus ecsetjével, szárnyalok.

Tudom jól és belül érzem, oda tartok, ahol a boldogság az átok.

Most, már bármelyik pillanatban itt lehet, nézek fel a távolba, hátha felkészülhetek.

Nézek fel a távolba nincsenek kételyek, erre vártam hónapok óta, és most elérkezett.

És megérkezett és mintha nem telt volna el, a hangom meg sem remeg csak a tudatom alatt, valami fény pislákolni kezd.

Megtölti a belső szerveimet, beépül és minden ott folytatódik, ahol elkezdődött.

Csak a megállóink jelzik azt, hogy az idő telik, mi egy burokban táncolunk.

A környezetet nem is látjuk egymás arcára vágyunk.

Néhány félmosoly után tudjuk is már mi hiányzott eddig.

Néhány félmondat után tudjuk is már, hogy ennyink van ki tudja meddig.

Felkelt a nap és mi megérkezünk egy szinkronban jár már a lábunk és a kezünk.

Egy irányban áll a testhelyzetünk, a tükörképünk a másik még néhány pillanatig.

És átbújunk a bőr alatt.

És újra két irányba tart a nap.

És újra el sem köszönünk.

És újra meg sem kell szólalnunk.

És újra nyugovóra térünk és egymás álmát reméljük.

Nem, nem ennyire nem hiányozhatsz. Nem, nem, nem ez nem lehet!

Ennyire nem hiányozhatsz. Már fizikailag fáj minden lehelet.

Hányingerem van. Miért tört rám ez irdatlan?

Nem tudok mit csinálni, lapozom. Nézek meredten ki az ablakon.

Tükröm látom, ismeretlen az arcom. Nem tudok mit csinálni.

Max.- on a hangerő, tekerem a zenéket.

Nem. Nem beszélni veled,

Nem, nem, nem az nem lehet.

Foggal, körömmel küzdöttem. Most felfordult a horizont körülöttem.

Visszafojtom a bánatom. Görcsben a gyomrom.

Összeszorítom az állkapcsom. Egy simogatásra vágyom.

Gyógy elixír az álom. Alvás nincs, ébrenlét a rémálom.

Az, hogy mennyire hiányzol, elviselhetetlen. Belül ordítom!

Bámulok ki az ablakon. Hideg van itt a villamoson.

Ments meg Istenem! Segíts meg! Kimondom: Magamban beszélek.

Sugdolóznak körülöttem, néznek.

Gyűlöllek titeket! Nyomorultak vagytok! Belekötök mindenkibe, csapkodok.

Lökdösődőm. Menekvés nincsen. 

Nyomom a gombot, leszállok.

Levert a víz ezek a szagok! Nem ide tartozom, nem hozzátok!

Iszom az egészségedre. Kettőt is iszom az egészségedre.

Valami függőség kell, a függésedben. Szilárdító a függésedhez.

A szív a legsötétebb órában is remél. Bárcsak eszedbe jutnék!

Valami véletlen folytán, gyógyító lehetnél, egy életet, megmenthetnél.

Nem, nem lehet az, hogy ennyire hiányzol! Ez én vagyok, aki most itt kóborol?

Villámcsapásként ért, hirtelen jött. A rezignáltság eddig bejött.

Életben tartott, de nem tudtam fejlődni. Csak mentek egymás után a napok, nem tudtam figyelni.

Túlélő üzemmódban, megpróbáltam nem beszélni.

A beszélőt hallgattam, de nem hallottam.

Valamit csak válaszoltam, egy- két cigire rágyújtottam.

Depressziós vagy? Kérdezték sokan.

Bólogattam, de mire is bólogattam?

Mi a baj, de mondd már mi a baj!?

Ébresztő előtt már fent voltam.

Íztelen az étel, íztelen a kávé, energiám nincsen.

Még egy lépcsőfokot felmenni kedvem sincsen.

Fakó a szem a bőr a száj, csak én tudom mi bánt.

Nem kaphatom meg az adagom, a minimálisat, hogy halljam a hangod.

Nem mondok semmit. Csak remélek. Tudom én régen, hogy szeretlek.

Ebből nekem menekvés nincsen.

A létezésed kell mellettem, a drágám a kincsem!

A szív remél a legsötétebb órában is, hátha újra jobb a holnap, ha 24 óra eltelik.

Kivésem a szívem, Ne remélj Te... véged van!

Akartam. Akartalak. Elképzelem az arcodat.

Hagyd ezt abba! Semmi értelme nincsen.

Magyarázom magamnak, amit nem lehet.

Meg akartam állítani, a spirál egyre gyorsabb.

Nem tudtok, nem rád gondolni.

Napok óta mintha valami visszaszámlálás történne.

Gyűlik a feszültség bennem, mintha valaki közeledne.

Bárcsak, csak egyszer! Tudnám, hogy te is szeretsz.

Nem történne semmi, forogna a világ tovább, de már mindketten tudnánk.

Furcsa éj

Mai nap sötét volt nem láttam a nappalomat. Egy csúszó átlag az idő vicces képeket közöl a szerető szíven.

Repedések a torkom nyálkahártyáján a lenyelt könnyek, majd befoltozzák.

Boldogok a percek, az órák meg: dermedtek. Egy tevékenység véghez vitelének visszaszámláló csíkját elindították.

Furcsa hét

Ki volt az, aki haza jött múlt hét csütörtökön, nem láttam az arcát. Idegen volt, az asztalomra letette poharát.

Beköszönt. A jeges fuvallatát hátra hagyta, megcsapta arcom a hideg pára és kipirult attól bőr erem kapillárisa.

Átléptem abba az énbe, akinek érzem is magam, de hoppá mégsem. Sajnálom, bocsánat ennyi volt elkéstem.

Furcsa hónap

Mikor felkelt a mormota, a denevér kirepült a barlangból átnéztem az erkélyről ablakon át láttam az arcodat.

Az állat kinőtte ketrecét, kitörni belőle nem kapott engedélyt. A gazdája kezében a simogatás és a pálca.

Beismeri a helyzetét meghunyászkodik önmagát átadva, hátára fekszik és a hasát mutatja.

Furcsa évszak

Az égbolton csillagképek és meteor jóslatok, bújom a horoszkópokat. Elsőre mindig a tiéd, az enyémet másodjára.

Ha rosszat mondd bezárom, ha jót mondd mégsem úgy teszek.

Még talán egyszer elhiszem, amit legutóbb meséltem, míg a három kívánság teljesül, az Óperenciás-tengerben elmerülhetünk.

Furcsa év

Tavaly ilyenkor még nem tudni, mit tartogat, ha vissza tekerhetnénk mindent jobban csinálhatnék?

Mit tehetnénk másképp, amit most nem. A választás a miénk.

Újra megismernénk egymást csak őszintén mindig igazat szólva még akkor is, ha hangunk nem azt mondja.

Nélküled nem lehet.

Veled nem lehet.

Elmondani nem lehet. Ezért, ki éli meg?

És akkor jön a péntek du. amikor egyre csak sűrűbbé és nehezebbé válik a levegő

Környezetem boldog furcsa, elmém foszlányos, hangulatom tompa és merengő

Szemeim ki nyitva, hagyott félmondatok járkálnak körülöttem

Foglald le az agyam a kezeim, be a szám

Foglaljon le valami, amivel elviselhetőbb lesz a hiány

Közel volt, egy sík egy pendündlés, egy szirom nyílt seb egy harmónia és dobpergés

Úsznék vissza oda a ködben, feldereng a szív temploma kong a harangja 

Az életem mezején, ahogy előre nézek a messzeséget, beszűkülten látom 

A buszon csukva  a szemem, kijöttem és rátaláltam újra. Hol az idő mi nem volt vele, a port lefújta kettőnk között, 

ami menthető és akaratunk súlya fogva tartja

Nézem a telefont, hátha van egyszer elég bátorságom a hívás gombra nyomni

Nézem a telefont, hátha elég erősen gondolok rá nem ugyanarra a következtetésre jut, mint amire én

Nézem a telefont gondolatban már elmeséltem az egész napomat

Nézem a telefont gondolataimban már elmesélte az egész napját

Ui: tudhattad volna, hogy én soha nem indulnék el nélküled…