MileneH. blogja

Tudom milyen vagyok: megjelenítem, ami körbevesz.

Érzem az időt, a fésűben megérzek mindegyik kezet, 

amely azt előttem érintette. 

 Az alkotó kezét: pezseg benne, hogy kéne egy fésű;

legyen szegfű rajta, hogy hűséget fésüljön a csomók,

kócok helyére, hűvös simaságot. Legyen rajta rózsa

is? Tüskéi bontsák szirmaira az összegubancolódott

gondolatokat? Hogy is lehettek volna a fa fésű

korában összekuszálódott eszek?! 

 Érzem benne a nő kezét, aki gondosan átsimította

haját vele naponta, meg a gyermek kezét, akit

ugyanerre tanított. 

 Olyan furcsa gondolat, hogy őseink kócosak lehettek

volna, amikor még egy macska is átkaparja magát a

körméivel és megmossa, átnyalja bundáját. Tisztának 

lenni szuverén dolog. 

 Látom a kezet, amely összekapta a fatállal együtt és

utcára lökte ezt az örökséget. Meg a tanult embert,

aki lehajolt érte, ujjai közé vette, lesimította róla a

port. 

 Most itt az asztalon, a múzeum játékrészlegén újra

megérinthető. Pici ujjak sokasága fut rajta végig,

rózsáit érintve. Nem szúr? Nem. Mégis fésült. Most

pedig kézműves remekként mutogatják. 

 Aztán egy kicsi ember, aki álmában felnő, farag egy

ugyanilyet a feleségének. Felébred és gyerek marad,

meg se nősül, a lány meg örök szingli lesz, van már

neki hajkeféje húsz, kikeféli lassan álmait a fejéből. 

 Összegabalyodott fejünkön ezer hajszál, egymást

tépjük, hogy segítsünk vele. Igen, érzem nem csak a

múltat, de azokat is, akik nem érintették meg magát a

fésűt, csak annak gondolatát, az eszmét. 

 Érzem a ködöt a fejekben, egyfajta sóvárgást, hogy

ki kéne pucolni a gubancsokat, kéne valami

eszközféle, vagy egy csoda. Nézegetjük egymás

haját, a hajviseletek kora lejárt, jönnek a frizurák. 

   Igénytelennek bélyegezzük, aki "csak" fésülködik. A

simaság kritériumai közt folyadékok, vasak, idő,

ráfordított pénz és energia szerepel, nem pedig egy -

ki sem merem mondani - fafésű. Hajat viselni nem

szuverén dolog többé, de önkifejezés, elköteleződés,

kétségbeesés. 

 Látom, aki feladja és kopaszon lép ki a fodrászatból,

látom , aki parókázik, minden nap megleli önmagát

egy másik lény szőrében. Látom, aki már attól is

őszül, hogy őszül, nincs mit tenni. 

2. rész 

 Látom mi van, érzem mi volt, mivel teljes, egész

ember vagyok, tudom a megoldást is a jövőre nézve;

magamra pillantva én már tudom mit akarok, mi felel

meg az ízlésemnek. Nem tudok tanácsot adni neked,

oké: tudok, de nem szeretek beleszólni más fejébe,

hajába stb. 

 A haj? Korona, mint virágon a párta, a sziromkorona.

Díszít téged, engem, mindenkit, minden nap, a saját

szépségünk kifejeződése. Aki elfogadja a saját haját,

önmagát fogadja el. A természet egészséges. Nem

szólogat be élő, élettelen egymásnak, hogy: " hogy

nézel már ki, csinálj valamit magaddal !"

 A hulló hajszálak elcsúfítják arcunk. Fésülködj meg

és érezd jól magad - én ezt mondom magamnak.

Ilyen végtelenül egyszerű tisztán tartani a

gondolatokat. Tudni kell , miért csinálja az ember. A

majmok még bolházták egymást, az embernek nem

kell. A természetben sem a bomlás és a mulandóság

a legszebb, hanem a körforgás reménye

önmagában. 

 Egyéni dolog ki mit lát meg egy fésűben, de egy

műanyag fésűvel elvileg ötszáz évig is simíthatnánk

a szőrt, összegyűjthetnénk, bevonzhatnánk a világ

összes pihéjét. Unokáid is ezzel a gubanccal fognak

bíbelődni, amit te most odakócolsz a fejedre. 

 Visszatérve arra, hogy miért írom. Hiszek benne,

hogy egy jól megválasztott fésű kibontja életünkből a

szennyet. Az enyémből én mindenképp naponta ki

fogom fésülni mindazt, ami nem oda való. 

 A dédmamámnak volt egy "fésű" feliratú hímzett

tárolója. Csodálkoztam rajta, hogy egy fésűnek?, de

időközben megöregedtem és egyszer csak

megértettem miért: fő a fej, nem pedig egy vihar

áztatta, útszéli szénaboglya. 

3. rész 

 Az sem mondott igazat, aki átutazónak nevezte az

embert. Itt voltunk mindig, itt is leszünk örökre, ez az

igazság. Hol máshol? Nincs szinkronicitás. Ez egy

hazugság. Impulzusok vannak és az élet

felelőssége. A földet nem te forgatod, ha belerúgsz

egy macskába, hallgatod kell bánatos miákolását. 

 Azt hiszem én belerúgtam egy - két ajtóba mielőtt

beléptem rajta. Nem tudom miért így történt. Volt

kapu, de nem volt kilincs, talán ezért. 

 Ma már nem érdekelnek az olyan ajtók, amelyek

mögött nem őriznek számomra semmit. Nem kell

minden ajtón belépni, időpocsékolás megfejteni egy

helyet, ahol épp nincs helyed - ezt gondolom. 

 Mindenkinek van valamihez tehetsége, nekem

ahhoz, hogy minden körülmények közt otthonosan

rendezkedjek be az átmenetekben. 

 Nem kaptam olyan életet amilyet szerettem volna,

de amit kaptam át tudom hatni a szeretetemmel nap

mint nap. Kereshettek triggereket, kulcsokat hozzám,

de olyanok ezek nekem, mint egy gyíknak a farka - ott

maradsz egy darab lehullt, élettelen szövetdarabbal,

én meg megyek tovább. 

 Nagyító alá veheted, próbálhatod megfejteni, de az

én életem közben ezerszer bucskázik át magán, újra

meg újra átváltozik. Ha a szinkronicitás

működőképes elmélet volna, lehullnánk az esővel. Ez 

versben vagy érzelmileg , "szimbolikusan" lehetséges,

de ...

Semmit nem kerülök annyira, mint a jelképeket.

Vannak jelek, feleslegesen. Vannak képek, épp

eltűnőben. Őrizni kéne őket és megtisztítani a

szennytől. A mesterséges intelligencia az

unintelligens impulzusokat csomagolná díszpapírba,

ki is akarna ilyen ajándékot kapni? 

 Te igen? Én kihagyom. Szétfarigcsálja magát, aki

most nem őrzi meg magát a sima, gép szerkesztette

péptől. Nem a gép ellen vagyok, hanem "a magam

oldalán" baktatok, bandukolok az esőben. Nekem

egyáltalán nem ciki így haladni: tudom hová tartok,

tudom, hogy minden napom egy megérkezés is

egyben. 

(2025.07.26)

Szép

Törékeny pálma 

annyit ér, mint a

kókusz, mit földre

ejt: okos lányok

hibázhattok ha 

túl gyorsan vág

az eszetek, hisz

ha műveltség  

nem tartja meg,

éretlen dióként

földre hull a 

legvonzóbb

szépségetek.

Jó

A jóság egy érzés , amelyet 

érez melletted akinek szánod,

nem kívánja, mint közösségi

jelenlét, mindig a drámát, nagy

plakátot. 

Igaz

Egy katicabogár

is lehet igaz,

és egy

folt

is lehet "épp odaillő."

(2025.11.25)

Ezt a világot , minden vívmányával együtt, 

nem a lélekben szegények építették,

 hanem a nagyravágyók, az " őrültek", akik

 mertek álmodni. A "rajongók", "megszállottak", 

akik eltökélten kerestek

 valamit, egy addig nem létező újítást,

 egy technikát, gyógymódot vagy

 kifejezésmódot. Akik , az emberiség kínjait

 enyhítendő, lebuktak a mélybe, vagy felfelé, 

a csillagok felé törekedve merték kimondani, 

hogy földünk gömbölyű.

 Kifordult négy sarkából ez a világ, de

még mindig nincs alternatívája az

 emberségnek, akárhogyan devalválódott is

 az évezredek alatt a szó értéke, kifogyva a

 mögöttes érzésekből. Volt idő, hogy aki

a szavát vagy a kezét adta, az egyben az

 életét is adta. Mára saját önvalónkig

 hatoltak végül azok a károk, amelyek a szó

 megszegéséből, az eskü elengedéséből 

fakadnak, és a négy sarkából kibillent

 világunk teljes érzéketlenségéhez

 vezettek. Egy olyan korban élünk, amikor

 " természetes" , hogy szétesnek a

 családok, " természetes", ha egy szülő

 nem érdeklődik többé a gyermeke felől,

 sőt! tanárok írásba merik adni a gyerekét

féltő, különélő szülőnek, hogy iskolai

 kérdések kapcsán keresse fel talán a

 kedves szülőpárját, aki megkapta a gyerek

 iskolai teljesítményével kapcsolatos tájékoztatást.

 (Nem magyarországi példa. )

Nem tudjuk felfogni, elfogadni, hogy

 atomjaira bontottuk a világot és cserébe

 kétszer, két szülőnek kell elmondanunk

 ugyanazt. Ez marad az egyetlen kötés

 ember és ember közt, hogy a szülő

 ragaszkodik még a gyerekéhez, (ha

 ragaszkodik, amíg ragaszkodik). A bizalom

 utolsó bástyái dőlnek el. Az elidegenedés

 behatolt és már önmagunk előtt sem

 tiszta, hogy ki a "kellemetlen", aki megy a

 gyereke ügyei után, vagy aki szépen

 elmarad. Démonizált szülők - riadt,

 túldiszponált, önbizalommal felfűtött

 gyermekek, akik riadtan remegnek

magukra hagyva a sötétben, és a

 csillámpóni bátorságával suttogják a

 szociálpedagógusok által kondicionált

 szavakat maguknak: " ügyes vagy,

 boldogulsz, egyedül is meg tudod

 csinálni". 

Nem. Nem tudja. Vigyáznunk kéne

 egymásra. Emberséget kéne kapnia nem

 pedig szavakat. Anyát, Apát kéne kapnia a

 világnak, világosságot. Tisztelettel kéne

 lennünk egymás és önmagunk iránt. Ezt a

 világot  minden vívmányával együtt el

 fogjuk veszíteni, amikor az emberiség 

utolsó mécse , a vers kihuny, és elönt

 minket a betű meg a tartalmatlanság. 

(21.11.2025)