Marosmentén nőttem fel

Marosmentén nőttem, ifjúként, férfisorba
gyors patakok vittek le a folyó felé
Dühödt románok állták utam, ( mind mogorva),
pisztrángokat lestek, gyanakvón, de ne félj,

mondták, s féltették még a folyót is mitőlünk,
s nem féltem, pírkászni kezdtem gombostűvel ;
aztán rákot fogtam, s ők elnéztek felettünk.
Minden az övék volt, a táj a hegyekkel.

Dühödött szívünk korán öreg lett, lesérült,
suhanó évek sem hoztak ránk gyógyulást.
Ez a gyerekész, felnőni se hagy, belém hűlt,
hogy nem miénk ez a kincses Erdélyország.

És akartam sokmindent százszor felpörögve,
csakhogy százszor visszarántott a józan ész:
de éreztem, hogy nem lesz ez így mindörökre,
jobb annak aki, ha fáj is a távolba néz.

De a gyermek mégis dühös bennem, elmarasztal
s a folyó vádló morajlással űz odébb:
el innen gyermeki nyavalygással, haraggal ;
békésen tűrd, viseld ezt a földi szeszélyt.

Azóta figyelek, hogy miért sír a nóta,
be nem tömheti száját ellenség tenyér.
Szép magyar nyelven száll az fel a csillagokba,
hogy nincs igazság, s megszenvedünk mindenért.

Maros mentén a nap tüzet küld a fejekre
és ég, mint a szégyen, részegek tán a fák.
Kék szesz gyúl ki a földből, lobog vészt jelezve:
nincs valami rendben és bolond a világ.

Láttam véneket, kiknek szívében a tegnap
még él, a csöndes beszédben folyton él.
Fénylő szemükből olykor, a bánat visszacsap.
nem értik mi történt, lelküket összetörték.

Szörnyűség emléke nem halványul parancsra,
Megpofozott arcoknak se torz sajgása.
Végzetet okozó bukások durva sorsa
Lefegyverzett fiúk hős dacoskodása.

Gyermekként alázatba rejtezve kallódtam,
önteltnek hittek, pedig csak védtem magam:
s a szerelmet más ajkútól el nem fogadtam.
nem vagyok utálós ,csak élni tanultam

Sokáig emésztettem magam, s az érlelt
mitől más boldogtalan, halálig piszkos.
És elképzeltem újra erősnek a népet,
kezükben a jó kard villogó igazságos.

S faggattak ellenséges fogdmegdek, besúgók,
székbe ültetve kínáltak szivarral is,
mondjam el, hogy milyen reményeket ringatok.
Ugye fáj a gúny egy kisded magyarnak is?

Hát így éltem nemnyerő harcomban, éltem,
mint bolond a konyhán, vagdaltam a jövőt.
Jaj a legyőzöttnek, bizony, most is jaj, érzem,
gyeplőt tettek rám idegen gonosztevők.

És húztam az igát, mindig félre, de tudták
betyár a vérem, roppant elkeseredett,
Anyám konok fia, kutya sorsára rugdalt
utánam kúszott a gyász szag, jaj, körbevett.