Mikijozsa blogja

belül minden s az élet rejtett
bár hiszed, ha látnak akkor élet?
belül a szíved, belül az érzet
ne hidd, hogy kívül te tetted

Viszont megnyugtatlak, nincs belső
késztetés, nincs újra és újra gomb
melyet babrálva elindulok most
vagy soha, s máris te vagy az első

akire tekintek, váratlan és
kéretlen, pedig a szeretet
nem szerelem, tipikus lelket
lábakon szalajtó késztetés

Marosmentén nőttem, ifjúként, férfisorba
gyors patakok vittek le a folyó felé
Dühödt románok állták utam, ( mind mogorva),
pisztrángokat lestek, gyanakvón, de ne félj,

mondták, s féltették még a folyót is mitőlünk,
s nem féltem, pírkászni kezdtem gombostűvel ;
aztán rákot fogtam, s ők elnéztek felettünk.
Minden az övék volt, a táj a hegyekkel.

Dühödött szívünk korán öreg lett, lesérült,
suhanó évek sem hoztak ránk gyógyulást.
Ez a gyerekész, felnőni se hagy, belém hűlt,
hogy nem miénk ez a kincses Erdélyország.

És akartam sokmindent százszor felpörögve,
csakhogy százszor visszarántott a józan ész:
de éreztem, hogy nem lesz ez így mindörökre,
jobb annak aki, ha fáj is a távolba néz.

De a gyermek mégis dühös bennem, elmarasztal
s a folyó vádló morajlással űz odébb:
el innen gyermeki nyavalygással, haraggal ;
békésen tűrd, viseld ezt a földi szeszélyt.

Azóta figyelek, hogy miért sír a nóta,
be nem tömheti száját ellenség tenyér.
Szép magyar nyelven száll az fel a csillagokba,
hogy nincs igazság, s megszenvedünk mindenért.

Maros mentén a nap tüzet küld a fejekre
és ég, mint a szégyen, részegek tán a fák.
Kék szesz gyúl ki a földből, lobog vészt jelezve:
nincs valami rendben és bolond a világ.

Láttam véneket, kiknek szívében a tegnap
még él, a csöndes beszédben folyton él.
Fénylő szemükből olykor, a bánat visszacsap.
nem értik mi történt, lelküket összetörték.

Szörnyűség emléke nem halványul parancsra,
Megpofozott arcoknak se torz sajgása.
Végzetet okozó bukások durva sorsa
Lefegyverzett fiúk hős dacoskodása.

Gyermekként alázatba rejtezve kallódtam,
önteltnek hittek, pedig csak védtem magam:
s a szerelmet más ajkútól el nem fogadtam.
nem vagyok utálós ,csak élni tanultam

Sokáig emésztettem magam, s az érlelt
mitől más boldogtalan, halálig piszkos.
És elképzeltem újra erősnek a népet,
kezükben a jó kard villogó igazságos.

S faggattak ellenséges fogdmegdek, besúgók,
székbe ültetve kínáltak szivarral is,
mondjam el, hogy milyen reményeket ringatok.
Ugye fáj a gúny egy kisded magyarnak is?

Hát így éltem nemnyerő harcomban, éltem,
mint bolond a konyhán, vagdaltam a jövőt.
Jaj a legyőzöttnek, bizony, most is jaj, érzem,
gyeplőt tettek rám idegen gonosztevők.

És húztam az igát, mindig félre, de tudták
betyár a vérem, roppant elkeseredett,
Anyám konok fia, kutya sorsára rugdalt
utánam kúszott a gyász szag, jaj, körbevett. 

Színes arcú narrátor meséld el helyettem
hogy végződik életem amelybe csöppentem
kinél kell hagyjam most már búvalbélelt szívem?
Nem hiányzom, utána szerinted senkinek sem.
Nagy pohárba, ha inni kell,töltsenek engem
fenővalóé virtusom páradús kedvem
Ámortól is pár tüzes-nedűt, állítólag
bészereztem, csak aztán viduljatok aznap

Kit együttlét szentélye megtanít élni
annak annyira mindegy mennyország vagy kégli
ó, hogy futkostam, de odaadón s most elég
színe arcú narrátor kezdheted a mesét

Átértékelem vétekké a hiányt
hogyha nem vagy itt, testem fogdmegért kiált ;
Kínzó percek üressége ily kihágás
távolléted számomra, szívtelen kizárás

elbódít a reggeli fény