A végtelen mögé becsúszik a párhuzam

Nincs vége a végtelennek - vajon
hol is lelnék mássabb végtelent?
Mert csak az nem sír, kinek vége már,
Mosolytalan modell a jövőkép;
reprodukál az unalomig -, hiteget;
hamis mértéket tol az emberek orra alá.

Könnyekkel mosakszik  az igazi  szerelmes;
álmaiban a nagy vigasztaló gondját viseli,
úgy meríti alá  tengerbe, hol a szirén csókja
megtanítja jóságra, gyermek nevelésre.
A mindent látó jóisten szeméből,
s arany harmat lehull - asszonyok hajára.
Boldog férjeknek, hogy rajongva simogassák.



Szénfekete fehérsége - az éjnek
farkasüvöltést halkít le,hiszen a
szerelmesek gyöngyvirága -, susogni kezd.
Szívem ilyenkor szerelmem szívéhez ér -,
és beszélnek lelkeink hajnalig álmodóan.

Fekete csendben fehér az élet, a fák
között, a fűben és mindenhol egy
érző élet, mindenkinek fáj, épp úgy,
mint nekünk a szenvedés, és mindannyian
boldogok szeretnénk lenni...
Vajon ki vet fűvet, állatnak eledelt
fekete mezőkre? kiből gyökerezik az erdő?
A virág és a lélekfénye, szerelem tüze.
Gyöngybetűket keresgélünk mindhalálig.


Nincs erdőm ez a  másoké, isten nekik
ültette. Repesnek - vígan benne.
Pezseg bennük a vér. Vadásznak is
főleg este, mikor senki sem látja.
Vadak ösvényét noha bogáncsok védik;
csak aki távcsőpuskás, mehet odáig.

Sugárzó szemekkel járnak utcákon
kiknek isten nem teretett vadont.
ŐK az igazi szerelmesek, nem fegyvert,
tiszta szíveiket kapcsolják őssze -
tiszta lelküek szívével, s csak néznek
az erdő felé. Hallják a szarvasbőgést,
tudják mikor alszik a medve, mégse
hajtja vágy őket, célbavenni egyet sem.

Fent a hold. Sárgán, nem azért, mert
nem látnak a farkasok, vagy az őzek,
sárgán világít a térbe,hiszen kelléke
a vadonnak, s a városlakók csendbe
néznek fel - elfogadják, hogy ez van,
és szomorúan kapcsolják fel a villanyt.


Annak idején kerek pillantásokat
vetett az égre a szerelem leánya,
Sokáig sóhajtozott, bár lenne ő is
egy ártatlan őzike - kit kedvelnek
az őzbakok, meg a virágok s a gombák,
s a színesen repkedő szerelmes bogarak.

Elszédítette a Hold, hajtotta a vágy,
szalajtota -, ki a házból, s elindult.
Véletlen éppen arra jártam, belém karolt,
de nem lepődtem meg, én is átkaroltam.
Örömmel szaladtunk, mint félálomban
a holdkorosok, se erdő, se város
nem érdekelt. Addig, addig mentünk
kéz a kézben, míg egy kertbe nem értünk.

Jól elfáradtunk, sebaj, én lehajoltam,
s a kispatakban sarat tapostam,
Vályogból egy kis házikót építettem,
Hamar ment, s mire berendezkedtünk,
már négy gyermek játszadozott odakinn,

Nyugtalan lettem, mert a Hold már
nappal is mutatkozott, de nem
tehettem semmit, meg aztán ki metszi
a virágot, ha nem a kertész, s a
vázába ki teszi a szép virágot és
ki mondja ki szép szavait? hogy a béke
megőrizze a családunkat, mert az élet
nagy könyvébe gyönggyel kirakva - meg
van írva, hogy csak így lehet megmaradni...